Üvegplafon vs. privilégiumok (Ken McGoogan: Lady Franklin’s Revenge)

Lady Jane Franklin (született Griffin, 1791-1875) személye nem csupán a katasztrofális Franklin-expedícióval kapcsolatos esetleges új információk kapcsán kerülhet napjainkban újra reflektorfénybe, de életének jellegzetességei a társadalom- és kultúratudományok aktuális kérdései felől is újraolvashatóak.

Ken McGoogan Lady Franklin’s Revenge [Lady Franklin bosszúja] című életrajzi könyve először 2006-ban jelent meg, részletessége és árnyaltsága révén azonban másfél évtizeddel később is aktuálisnak hat.

Magasan képzett, tudományos érdeklődéssel (is) bíró, szellemi munkát végző nők számára valószínűleg még jó ideig valamiféle szívmelengető érzésféleséget nyújtanak az olyan történetek, amikor egy fiatal nő önszántából, autodidakta módon műveli magát egy  olyan társadalomban, amelyben nem ezek az elsődleges elvárások egy nővel szemben.

Az 1791-ben jómódú felső középosztálybeli családba született Jane Griffin társadalmi státuszának megfelelően eltöltött egy kis időt egy bentlakásos leánynevelő intézetben, de az igazi szellemi nevelői saját apja és nagybátyja voltak, akik nemhogy nem tiltották, hogy a kisasszony komoly filozófiai munkákat tanulmányozzon, de még arra is bátorították, hogy kritikus szemmel olvasson, s nyugodtan szálljon vitába a kor fontos gondolkodóinak gondolataival. Bár egyetemre nem járhatott, a fiatal Jane Griffin családi kapcsolatai révén igencsak otthon mozgott az egyetemi világban.

Az utazás, mint életforma is egészen fiatal kora óta része volt életének, bár hajadonként messze nem élvezhetett e téren akkora szabadságot, mint férjes asszonyként. Egyébként viszonylag – bár messze nem kirívóan – későn, harminchat évesen ment férjhez, s házassága előtti érzelmi életét (az ekkori kalandok természetesen nem többek ártalmatlan flörtöknél és szemérmes vágyakozásoknál) sem árnyékolta be a párválasztás gazdasági kényszere. A frissen megözvegyült (és lovaggá ütött) tengerésztiszt, Sir John Franklin sem vagyoni helyzete miatt vált érdekessé az öntudatos Griffin kisasszony számára. Valószínűleg sokkal inkább azért, mert megérezte, hogy ebben a házasságban nem fogják őt korlátozni, sőt.

McGoogan könyvét olvasva időnként egy olyan nő portréja rajzolódik ki előttünk, aki tisztában volt a Viktoriánus-kori társadalom hímsovinizmusával, paternializmusával, a nők közéleti tevékenységének korlátaival, a velük szembeni elvárásokkal, és általánosságban véve igyekezett ezeknek a társadalmi szabályoknak megfelelően viselkedni, ám egyénisége időről-időre kilógott ebből az ideálból. Legfőképp nyughatatlan felfedezővágya, de több más tulajdonsága is férfi jellemvonásnak minősül (még mai napig) az európai kultúrában, amelyeket tisztességes úrinőkét “illett volna” mélyen elfojtania magában.

Lady Jane azonban végigutazta egész életét, sőt, kifejezetten kereste azokat a helyzeteket, ahova első európai nőként juthatott el. Ám egy sarkköri expedíción semmi esélye nem volt részt venni (bár a maga faramuci módján a sors ez is megadta neki, amikor a férje holléte után kutató egyik expedícióval tartott ő is), miközben szemmel láthatóan MecGooran könyve

 igyekszik Lady Franklin azon tulajdonságaira felhívni a figyelmet, amelyek révén könnyű arra a következtetésre jutni, hogy ha ő vezette volna férje helyett azt a bizonyos expedíciót, talán nem fulladt volna akkora kudarcba.

A történelemben azonban nincsen ha, csak megtörtént események, s a Terror és Erebus majd másfélszáz főnyi legénysége odaveszett az örök (legalább is akkor még öröknek tűnő) jég fogságában, valahol a Vilmos király szigeten és környékén, valószínűsíthetően 1848 második felében. Az expedíció sorsával foglalkozó könyvek amúgy rendre megemlítik, hogy ironikus módon épp a katasztrófa lendítette előre az északi sarkvidék feltérképezését, hiszen tucatjával küldték a mentőexpedíciókat Franklinék után. Ezeknek a vállalkozásoknak a motorja pedig – még akkor is, ha egyik-másik költségét az Admiralitás állta – maga Lady Franklin volt, aki vagyona jelentős részét abba ölte bele, hogy megtalálják férjét, illetve később, hogy kiderítsék a kapitány halálának konkrét okát és körülményeit. (Ez a mai napig nem történt meg.) Nem csak kiváló szervezőkészségéről tett ezáltal tanúbizonyságot (és egy szintén  „nőietlen” tulajdonságáról: a többségi véleménnyel szembemenő bátor, magabiztos kiállásáról), de a világ egyik legfelkészültebb északi-sarki szakértőjévé vált. (A tragédia helyszínéhez egyébként akkor járt legközelebb, mikor 70 évesen! mind a Hudson öbölben, mind Alaszkában látogatást tett.)

Mindamellett, Ken McGoogan könyve egyáltalán nem kíván részrehajló lenni, s az olvasó időről-időre láthatja az érem másik oldalát is. Hogy Lady Franklin 21. században pozitívnak ítélt jellemvonásainak és tetteinek (szellemi függetlensége, felfedezőkedve, hajthatatlanság, szervezőkészsége, stb) túlnyomó része szervesen összefügg életének egy olyan jellemzőjével, amelyről ő nem tehet:

saját privilegizált helyzetével.

Ez pedig nem csak anyagi értelemben értendő (mindazonáltal fontos mozzanat, hogy nagyjából 60 éves koráig egyáltalán nem kellett foglalkoznia azzal, hogy mi mennyibe kerül, meddig érnek anyagi lehetőségei, ha kedve szottyant, utazásai közben is vett földeket, birtokokat, utolsó éveiben azonban szerényebb életmódra kényszerült, hiszen szinte egész vagyonát feláldozta a férje keresésére), privilegizáltsága az élet miden területére kiterjedt. Például arra, hogy a brit gyarmatbirodalom egyik lordjának és egyben magas rangú haditengerészeti tisztjének feleségeként, bármerre is járt a világban, különleges bánásmódban részesült. (Egyes útjai minden bizonnyal elmaradtak volna, ha nem lehetett volna parancsba adni, hogy megfelelő számú fegyveres kísérje a biztonság kedvéért.)

Másrészről, ha azt mondjuk, hogy egyéniségét nem lehetett teljesen belegyömöszölni a viktoriánus nőideálba, akkor arról is szólni kell – és ez a könyv meg is teszi, méghozzá az elvártnál jóval részletesebben –, amikor például konkrétan beleavatkozott férje hivatali (kinevezés, elbocsátás, stb) ügyeibe is. Ilyesmit igencsak butaság lenne azzal mentegetni, hogy de hát nő volt, mi mást tehetett volna. Már csak azért sem, mert igenis lehettek volna – épp a privilegizáltságából fakadóan – lehetőségei arra, hogy másképpen, s legfőképpen hasznosan aktivizálja magát közéleti színtéren. Ám e szempontból e sok más téren kiválóan teljesítő történelmi figura igencsak gyengécske bizonyítvánnyal rendelkezik.

Hiába tartott fenn személyes kapcsolatot a kor újító szellemiségű női közéleti szereplőivel, teljességgel hiányzott belőle a szolidaritás a kiszolgáltatottabb rétegekből származó nőkkel szemben.

Például teljesen magától értetődőnek tekintette, hogy azok a nők, akiket a Van Diemen (ma Tasmánia) börtönszigetére (ahol akkoriban Sir John volt a kormányzó) deportáltak, erkölcsileg (különösképpen szexuális értelemben) eleve bűnös és alsóbbrendű lények. ¹ Ugyancsak az osztályöntudat kerekedett felül a máskülönben radikális gondolkodásmódján, amikor a választójog (értelemszerűen ekkor még csakis a férfiakra értendő) kiszélesítése ellen érvelt, s ezzel saját rétege privilégiumainak konzerválása mellett állt ki.

Ezáltal lesz aztán Lady  Jane Franklin egy a 21. században is – méghozzá saját jogon, nem csupán mert valakinek a felesége volt – érdekes figura, ahogyan összetett és önellentmondásoktól sem mentes (ahogyan egyikünk sem az) egyéniségében hogyan is konfrontálódik folyamatosan a női mivolta miatti korlátok állandó feszegetése és felső középosztálybeli privilegizáltsága.

Úgy tűnik ugyanis – és már csak ezért is tanulságos történet az élete – ,hogy legtöbbször az utóbbi kerekedik felül benne az előbbivel szemben.