Vagy mindenki lúzer, vagy senki sem az (Mick Herron: Slow Horses)

Hogy egy könyv tévés adaptációja milyen nagyon kiválóan megírt forgatókönyvön alapul, s hogy milyen kiváló színészi játékkal keltették a történetet életre, néha csak akkor válik igazán világossá, amikor a műsor alapjául szolgáló regényt olvasva tapasztaljuk, hogy a szöveg még akkor sem tud sokkal többet hozzáadni a már korábban tapasztaltakhoz, ha az elbeszélés időről-időre belehelyezkedik karakterei belső gondolati világába.

Mick Herron Slow Horses című regénye, amely az ugyanezen címet kapott könyvsorozat első darabja egyszerre helyezkedik bele a James Bond (Ian Fleming) és George Smiley (John Le Carré) neve fémjelezte brit kémtörténet tradícióba, lévén időről-időre utalásokra akadhatunk eme kultikus figurákra, és egyben izgalmasan dekonstruálja azt.

Az MI5-nál valamilyen butaságuk, bénázásuk miatt parkolópályára állított alkalmazottak csoportja nem lúzerebbek, mint bármely nagyvállalat irodai dolgozóinak többsége, ugyanakkor

nem is fog kiderülni róluk a történet végére, hogy holmi meg nem értett zsenik lennének.

Bár történetkezelési szempontból szükségszerű, hogy az események, amelyeknek hirtelen a középpontjában találják magukat, valamilyen szinten közelebb hozzák a csapat tagjait egymáshoz, pontosan tudjuk, hogy a főszereplők akkor is megszokott életüket élik, megszokott keresztjüket viselik, megszokott hibáikat vétik, amikor az olvasó – legalább is, míg nem veszi kézbe a sorozat következő kötetét – már nem kísérheti őket útjukon tovább.

A történet „lassú lovai” itt élnek velünk, a mi (pontosabban a londoni emberek) hétköznapjaikban, ugyanazon a tömegközlekedési eszközön utaznak, ugyanoda ülnek be munka után egy italra, ugyanonnan viszik haza az egyedül elköltött vacsorájukat, elvált apaként ugyanúgy tervezik a hétvégi közös programot a gyerekeikkel, s ugyanúgy küszködek függőségeikkel.

Annyiban persze mégsem itt és most élnek együtt velünk, hogy a 2010-ben megjelent regény jól érzékelhetően nem sokkal a 2005-ös terrorakciók utáni időszakban játszódik. Talán ez a legnagyobb különbség az eredeti könyv és a tévés változat között, utóbbi ugyanis nem akarja ennyire kihangsúlyozni, hogy a szélsőjobboldali emberrablók akciója értelmezhető (legalabb is ők maguk így értelmezik saját tettüket) arra a sokkra adott válaszreakcióként is, amelyet a város lakói voltak kénytelen átélni azon a júliusi napon.

Adaptációs szempontból izgalmas látni, hogy

gyakorlatilag semmit sem kell változtatni az alapverzióhoz képest,

hogy a történet ideje egy időtlen jelen, egy folyamatos most érzetét keltse (a szerepőket körülvevő digitális világ és elektronikai eszközök sora sem tűnik egy pillanatig sem idejétmúltnak, pedig 2010 azért relative messze van már e téren), miközben magát a középpontba állított élethelyzetet nézve egyszerre elszomorító és riasztó, hogy mennyire a modern nyugati civilizációs életünk mindennapi része lett.

Természetesen egy kémtörténetről beszélünk, tehát a hétköznapi felszín alatt nem hétköznapi események zajlanak. Az az éjjel-nappali étkezdében hajnal összegyűlt szedett-vedett társaság, amelynek három tagja a negyedik laptopja köré gyűlik, talán lehet, hogy életeket (köztük sajtjaikat) is ment éppen, valamint egy olyan diplomáciai botrányt akadályoz meg, amelynek eshetőségéről amúgy sem szabad senkinek semmit tudnia. Mert valaki nagyon magad pozícióban is csinál valami nagy butaságot – miközben meg van győződve róla, hogy kontrollálni tudja az eseményeket és képes a probléma megoldására -, de hát ugyebár abból a státuszból nem a Slough House-ba (hőseink munkahelyére) vezetne az út, ha kiderülne, hanem egyenesen a hullaházba, minden valószínűség szerint (ahogyan erre a regényben egy korábbi történetre történő folyamatos utalások által látunk is példát) egy öngyilkosságnak álcázott likvidálás következményeként.

Ha efelől nézzük a történetet, végeredményben a Slow Horsesban mindenki csinált valami butaságot egyszer, régebben, vagy nem is olyan régen. Nem csak a lassú lovak, de az MI5 második embere, a történetbe oldalágon bekapcsolódó politikus ¹, sőt az őt zsarolni próbáló, a pixisből rég kikopott szélsőjobbos újságíró is.

Mick Herron regényében nem azért könnyen megkedvelhetőek a karakterek, mert különleges, kiemelkedő tulajdonságokkal, készségekkel rendelkeznének,

hanem mert háromdimenziós figurák erényeik és hibáik csak rájuk jellemző keverékével.

Márpedig, ha szeretnénk, hogy egy olvasó a sorozat további köteteit is kézbe vegye, talán ez az első és legfontosabb feladat, hogy segítsük a karakterekhez fűződő érzelmi kötődés kialakulását.

Igaz, lehet, hogy épp ez okozza az egyik legproblematikusabb rétegét a regénynek: bár valós tarsadalmi feszültségeket emel be a történetbe, valahogy mégis mindvégig saját konfortzónáján belül engedi létezni az olvasót, valahogy túlságosan is magától értetődő olvasás közben, hogy az ügy a lehető legkisebb károkozással meg fog valahogy oldódni a könyv végére.

Nem véletlenül emlegettem olyan sokszor fentebb a tényt, hogy a Slow Horses egy könyvsorozat első eleme, mivel olvasása során egy sor épp a sorozatszerűséggel kapcsolatos kérdés merül fel, s valóban kíváncsivá tesz, hogyan szövi tovább a szerző a történetet.

Remelhetőleg, már a sorozat harmadik vagy negyedik darabjának (a második után még nem számítok rá), választ kapok majd a kérdéseim egy részére.