Az első részben – ami véleményem szerint egy igazán jól sikerült pilotepizód volt – megismerkedhettünk egy Long Island-i kisvároska néhány polgárával: a beszállásolt katonákhoz törleszkedő városvezetővel, annak jóravaló, rendes srác fiával, a fiú feleségével és gyermekével, no meg (múltbéli?) nagy szerelmével.
Abe Woodhull, a rendes srác és szerelme Anna Strong, a kocsmárosné együtt keverednek bele a kémkedésbe, csupán azért, hogy a nőhöz beszállásolt kellemetlen brit tiszttől, Simcoe századostól megszabaduljanak. Kicsi a világ, a patrióta kémhálózat vezetője, Ben Tallmadge és segítőle Caleb Brewster is ugyanabból a kisvárosból valók. A hálózat kiépítése azért is égető, mert a britek e téren is egy (néhány) lépéssel előbbre vannak. Közben megismertük az ő kémhálózatuk vezetőjét, André őrnagyot, valamint egy irreguláris sereg (akik a piszkos munkát végzik) öntörvényű vezetőjét, Rogers őrnagyot is.
Az eddig látottak során akadt egy-két apró logikátlanság, illetve néhány aprócsak plothole, de ahogyan a Black Sailsből is jól tudhattuk, lehet, hogy mindezek szándékoltan zavaróak, mert így teljesítik ki majd később a funkciójukat mint fontos történetszervező elemek. Máskülönben az írók ügyesen vázolták fel az első skiccet a szereplők egymás közti viszonyáról. Itt külön kiemelném a Woodhull családon belüli apa-fiú viszonyt, amelyet hasonlóan jól adagoltak, mint a Successionban az első epizódban Kendal és Logan viszonyát. Pilotepizódban a lényeget kell megragadni (ezért is használtam a vázlat, skicc kifejezéseket), ezek után kell – ha jól megírt sorozatról beszélünk, és itt ennek első ránézásre megvan rá az esély – ennek az ábrázolásmódnak egyre szofisztikáltabbá válnia. Sőt, egy igazán jól megírt sorozatban a főbb szereplők közti alapvető viszonyoknak illik két-háromszor is 180 fokos fordulatot venniük. Méghozzá úgy, hogy közben a karakterábrázolás semmit se veszítsen a plasztikusságából. (Ismét csak lsd a két fentebb említett sorozat.)
Egy aprócska széljegyzet a poszt közepére: meg akartam nézni, mit lehet tudni a Queen’s Rangers alakulatról, mert gyakorlatilag semmit nem tudtam róla. Azonban a wikipedia cikk legelső mondatában belefutottam egy spoilerbe – mármint a sorozat belső szabályai alapján így történet legelején meglehetősen meredeknek tűnő fordulatba, ha tényleg követik a valós eseményeket a sorozatkészítők. Majd ha odaérünk – nem tudom, mikor, az is lehet, hogy fiktív történetünkben ez a fordulat nem is fog bekövetkezni -, akkor jelzem. Addig próbálok nem utalni rá. 1
Folyatatva tehát a sorozatnézés írásos dokumentációját (érts a nézőnaplót), rögtön egy kultúrtörténeti érdekességbe botlunk. Mary, Abe felesége a két alvás közti imáját mondja. Talán nem közismert, de az ipari forradalom (illetve talán méginkább az esti lakásvilágítás szokásának általánossá válása) előtt az emberek két szakaszban aludtak, erre utalnak bizonyos imatípusok is a korabeli imakönyvekből. Ez megint egy jó pont a sorozatnak, véleményem szerint amúgy is az ilyen apróságokban érdemes hitelesnek lenni egy fikcióban, ez tudja a nézőt is jobban bevonzani a múltbeli sztoriba.
A jelenet lényege, hogy Mary inkább odaköltözne apósához, neki nem kell az a kényelmetlen függetlenség itt ebben a vityillóban, ami Abe számára szemmel láthatóan fontos. A fiatalember azonban bizakodó, még mindig van a terményből, amit el lehet adni, majd rendezik az életüket. Pontosabban volt a terményből, mert ebben a pillanatban valakik felgyújtják. Mondanám, hogy Vendetta (Anonymus) maszkos illetők, de Abe segítségemre siet, Guy Fawkes maszkot viseltek a támadók. És szerintem köze van a tettüknek Abe múltkori nyilvános hűségesküjéhez.
Abe elmondja apjának, hogy csak kitalálta a minap, hogy megtámadták. De a századost, azt nem ő ölte meg. Okos lépés, mert Apuka meghatódva szorítja keblére fiacskáját, ó,tudta ő, hogy az ő fia nem olyan, meg hasonlók. Abe nem is szerepel az apja által összeállított gyanúsítottak listáján, Anna Strong azonban igen.
A Guy Fawkes maszkok nem voltak véletlenek, november elején járunk úgy tűnik errefelé is megemlékeznek erről a sztoriról. Anna és Abe a kissé átrendezett kocsmában (gondolom, a pilotepizód után átgondoltak néhány dolgot a készítők, mikor végre megkapták a megbízást a teljes sorozatra) beszélik meg, hogy át kellene nézni a meggyilkolt százados még mindig Annáék házában található utazóládáját. Valami nem stimmel a pasassal, az tuti. Anna talál is egy szenvedélyes szerelmeslevelet, amelyről hőseink automatikusan azt gondolják, hogy nő írhatta. Mi azért sejthetjük, hogy valószínűleg inkább egy férfi.
André őrnagy – akinek most csak egy különálló tincse van – egy színházban beszéli meg Rogersszel, hogy mégiscsak az ő egységének kellett volna Connecticutba mennie, már csak azért is, mert valaki (mi tudjuk, hogy Ben) egyenesen Rogersnek üzent a vöröskabátosok csapdába csalásával és lemészárlásával. A szálak Setauketbe, vagyis a mi kisvárosunkba vezetnek, tehát Rogersnek is oda kell mennie. André az egész beszélgetés alatt a színpadon játszó egyik színésznővel szemez, aminek meg is van a következménye: íme a sorozat első ágyjelenete. Na most ez a színésznő vagy maga is kém és őrnagyunk amatőr módon belesétált a legegyszerűbb csapdába (v. ö. „mézcsapda”), vagy szándékoltan döntötte meg pont ezt a színésznőt, és mesél neki a munkájáról, hogy elvégezzen neki egy feladatot.
Egész jó ez így a történet elején, mikor még nem tudunk semmit a szereplőkről és a konkrét cselekményről, hogy folyamatosan jár a néző agya, ki lehet kém, ki melyik oldalon áll, kinek mi a célja egy másik szereplővel történő interakció során.
Kell ez a bizonytalanságérzés amellé, hogy azért egész sok klisészerű megoldást is láthatunk. (A klisékre is szükség van, a nézőnek kell valamennyi minimális igazodási pont. A kérdés mindig az, hogy klisé mivoltuk ellenére mennyire tudja kreatívan alkalmazni őket egy forgatókönyvíró.)
Rogers Setauketbe érkeztével egy másik kultúr- vagy életmódtörténeti érdekességgel találkozhatunk: a brit tiszteknek lehetőségük volt megvenni (már akinek erre megvolt a saját anyagi lehetősége) a saját hazaútjukat haláluk esetén is – rumba pácolva tárolták őket mindaddig, míg el nem indult velük a hajó Európa felé. 2
Rogers kicsit Long Island-i helyszínelők stílusban nyomja, kioktatja Hewlettet, hogy a rajtaütés után előbb vizsgálódni kellett volna a helyszínen, „kikérdezni” a halottakat arról, mi is történt pontosan, nem septiben eltemetni a közkatonákat. De hála ég, legalább a tisztek megvannak. Majd azok „mesélnek” Rogersnek. A ravasz skót nem hisz a véletlenekben, szerinte Joyce százados meggyilkolásának is köze lehetett a másik három tiszt (és a közkatonák) balszerencséjéhez.
Bizony kedves Rogers, itt minden mindennel összefügg, így a történet néha átugrik egy másik helyszínre is: mit kezdtek Szőke Főhősék Simcoe-val, miután Abe-ék külön kérése ellenére életben hagyták. Hát először is kezelésbe vették a sebét (komolyan). A parókája nélkül, rövid hajjal egész normális kinézetű a fickó. Amikor pedig kócosan, összevissza kerül vissza fejére a státuszszimbólum, végre az első igazi arra utaló meta-jelzés, hogy ezt a fickót vígjátéki karakternek érdemes tekinteni. A helyzet amúgy egyszerű: Ben úriemberek módjára leül vacsorázni kollégájával (mindketten századosok), közben pedig hamis adatok blöffölésével próbálja a valós számokat kihúzni belőle. Van egy gyanúm, hogy Simcoe nem dőlt be a trükknek, és ő maga is dezinformál. (Mondom én, hogy jó játék agyalni arról, melyik szereplő mennyit tudhat, mihez lehet hozzáférése, melyek a motivációi és így tovább.) Mondjuk mindegy, mert Caleb elveszti a mosolygós türelmét, és inkább jól elagyabugyálja a pökhendi gülüszeműt.
Setauketben a nagy máglyagyújtogatós buli közepén naná, hogy Rogers kiszúrja Woodhullékat, s pont a kocsmába akar leülni velük dumcsizni. Igazán élvezetes jelenet Angus McFadyen arcát figyelni (a színészi játék mellett az operatőri és a vágói munkát is érdemes megdícsérni), ahogyan tekintete a két Woodhull férfi és a szintén az asztalhoz leültetett Anna között vándorol.
Elhiszed erről a pasasról, hogy percek alatt leveszi az alapszitut, ugyanakkor nem akarja magát elárulni, hogy többet tud, mint amit a többiek szeretnék, ha tudna, így közhelyekkel és erőltetett poénokkal üti el a dolgot.
Anna elmeséli a Joyce-nál talált szerelmes levelet, Rogers pedig úgy dönt, hogy „kikérdezi” a meggyilkolt századost is. Woodhullék öklendeznek a pácolt hulla láttán, az őrnagy viszont elmagyarázza, hogy bizony itt egy nő gyilkolhatott (vagy mondjuk úgy, egy bizalmas ismerős), akinek, khm, halálos nyugalommal fordított hátat a százados, mert nem számított tőle semmilyen támadásra.
Rogersnek van is egy ötlete, hogyan lehetne kideríteni a gyilkos személyét. Mivel a százados dobszóval hívta találkára kedvesét, így ha most a buli közepén doboltatnak majd a kisdobossal, a tettes biztos reflexszerűen felkapja a fejét. Sajnos az egyetlen nő, aki számításba jöhet még Annán, egy túl idős, valamint egy túl beteg hölgyön kívül, egyáltalán nem reagál a dobszóra, viszont megint meg kell dícsérnem a sorozatot, mert a kamera érdekes játékot játszik velünk. Ugyan a háttérben álló Abe arcára fókuszál, de az előtében homályosan látszódik egy kalap is, amelynek tulajdonosa viszont úgy tesz, ahogy Rogers megjósolta. Az a pasas az, aki felolvasta a balhé alapjául szolgáló pamfletet a kocsmában.
Éjszaka az erdőben be is vallja tettét Abe-nek. De nem egyedül jön a találkára, hanem a kisdobos is megérkezik, aki le akarja szúrni káposztás famerünket, de Rogers jókor lép elő egy fa mögül. Klasszikus módszerrel a kisdobost nevezi ki a százados gyilkosának (ellenkezni már nem tud), míg a valódi gyilkost, aki homoszexualitása miatt könnyen zsarolható, kémkedésre kényszeríti. Abe-nek kell rá odafigyelnie. Hű, ez kezd bonyolódni.
Benékhez rosszkor érkezik akadékoskodó felettese, mert épp ki van kötve és kicsit meg van kínozva Simcoe. A magas rangú patrióta tiszt ezt nem tűrheti, tessék Bennek és Calebnek szégyellnie magát.
Andrét is látjuk még egyszer, továbbra is egy ágyban a színésznővel – mi van, ez a pasi itt a korabeli James Bond? – s arról beszél, hogy épp most sikerült az ő szolgálatába állítani valakit.
Miért van olyan érzésem, hogy Simcoe-ra gondol?
Lábjegyzetek
- Utólag már persze elmondható, hogy Simcoe neve, mint a Queen’s Rangers vezetője volt az ekkor még igencsak meglepő új információ. [↩]
- Hadvezérek, hovatovább uralkodók haláluk esetén történő „állagmegőrzése” és hazaszállítása mindig is kellemetlen történet volt. Johan Huizinga A középkor alkonya című könyvében például részletesen mesél a Szentföldön járt uralkodók csontjainak „kifőzéséről”. A vilagtörténelem valószínűleg leghíresebb brandys hordóban utaztatott (tengerész)tisztje természetesen Horatio Nelson admirális volt, aki ilyen formában tért haza a brit szemszögből diadalmas trafalgari csatából. Arról, hogy a HMS Victoryn őrzött hordót tényleg őrizni kellett, Nicholas Best: Trafalgar: The Untold Story of the Greatest Sea Battle of History című könyvében is lehet olvasni. Arról pedig, hogy a holttesttel kapcsolatos precíziós szakmai munkát szinte tökéletesen elvégző (Best könyvében esik szó arról, hogy az arcot nem lehetett olyan mértékben helyreállítani, hogy nyitott koporsós gyászszertartást lehessen tartani, de ezen kívül, ha minden igaz, minden úgy zajlott, ahogyan a nagykönyvben meg van írva) William Beatty hol és milyen körülmények között tehetett szert ilyen tudásra, Laurence Brockliss, John Cardwell és Michael Moss közös könyvében, Nelson’s surgeon : William Beatty, naval medicine, and the battle of Trafalgar, is lehet olvasni.[↩]