Meggyőződésem, hogy összetett, több rétegű társadalmi folyamatokat és a hétköznapi szóhasználatban „történelmi” jelzővel ellátott kaotikus szituációkat leginkább egyéni sorsokat ábrázoló, a legközvetlenebb személyes kapcsolatokat előtérbe helyező regények révén lehet legkönnyebben a mindenkori jelen olvasóihoz közelebb hozni.
Nincs ebben persze semmi újdonság, hiszen ha belegondolunk, ez élteti a mai napig a történelmi regény műfaját, és a történettudomány is jó ideje felfedezte már magának, elég csak a mikrohistória irányzatára és az olyan történeti munkákra gondolni, mint Natalie Zemon Davis Martin Guerre visszatérése című könyve.
Závada Pál Természetes fény című regénye egy nagy ívű alkotás, amely bizonyos narrációs jellemzői ellenére is a XIX. századi nagyregények közeli rokona. Nyugodtan használhatjuk a regény kifejezést annak szűkebb értelmezésében is, hiszen a történet nagyon könnyen bevon saját világába, szereplői sorsa rabul ejt bennünket, és nem túlzás: a könyvet egyszerűen lehetetlen letenni. Pedig nem csupán fizikai értelemben beszélhetünk nehéz olvasnivalóról (a kötet több, mint 600 oldal), a történet ugyanis az európai történelem legsötétebb pillanatait, a káoszt, a katasztrófát, az elembertelenedés mértékét hivatott ábrázolni, miközben reflektorfénybe állított hősei életét követhetjük nyomon a múlt század harmincas éveitől kezdődően, különös tekintettel a második világháborúra és a közvetlen utána következő időszakra.
A helyszín, a dél-alföldi vidék jól ismert a szerző korábbi regényeiből, s néhány korábbról ismerős szereplő (például Milota vagy Osztatníék) is fel-felbukkan a történet lapjain. Első ránézésre mintha Závada Pál a szlovák kisebbség világának korábbi műveiben megkezdett szisztematikus megírását folytatná, megint egy új szempontból, megint a több évszázados történet egy újabb szeletére helyezve a hangsúlyt, s nem utolsó sorban új narrációs technikákat alkalmazva a szövegben, ám idővel egyre erősödhet a sejtésünk: a Természetes fény inkább összegzése, betetőzése mindannak, amit Závadától eddig olvashattunk – a korábban megjelent írások csupán jegyzetek, előkészületek, bemelegítő stílusgyakorlatok voltak.
A narráció ez esetben is vibrál a különböző nézőpontok között, észrevétlenül csúszik át a kívülálló elbeszélő mondanivalója egy levélrészletbe és vissza. Máskor egy szereplő által képzeletben végiggondolt, de nyomtatásban soha meg nem jelen(het)ő újságcikkel találkozhatunk, s akad, amikor az egyik karakter egyenesen a regény olvasóihoz fordul mondanivalójával. Bár Závada alapjában véve kevés szereplőt mozgat, mégis ezek a patchworkszerűen egymás mellé rakott más-más narrációjú szövegek és – némiképp paradox módon – a kívülálló elbeszélő kiegészítései, például azzal kapcsolatban, amit egyik-másik karakter elhallgat a frontról küldött levelében, teszik élettelivé, nyüzsgővé ezt a világot. Fontos ez a látszatzsúfoltság (ami persze korántsem olyan mértékű, mint az Idegen testünkben a helyenkénti többes szám első személyű narráció, az arctalan kórus révén létrejött már-már fullasztó szűkössége a szövegnek), hiszen enélkül nem lenne súlya, nem lenne hitele a regény második felében egyre sűrűsödő kaotikus viszonyoknak (legyen szó egy város evakuálásáról vagy éppen arról, hogy már a törvény sem véd meg a zsigeri indulat ellen, mert maga a zsigeri indulat a törvény).
A Természetes fény esszenciáját ugyanis az események folyamatjellege adja. Závada ugyan három részre osztja fel a regényt – a második világháború előtti, alatti és utáni időszakokra – a harmadik részben azonban végig ott zakatol a ki nem mondott kérdés: mikor van egy háborúnak tényleg vége, hiszen mintha nem akarna befejeződni az egymásból kifejlődő egyre borzasztóbb események sora. De hamar eljuthatunk az „és mikor kezdődik?” kérdéséig is. Ennek következtében könnyen adódik egy olyan olvasata is a regénynek, miszerint a folyamat még most is tart. Ezt támasztja alá, hogy a központi eseményekhez képest fél évszázaddal később megszólaló kívülálló narrátor sem aktív irányítója, hanem sokkal inkább passzív elszenvedője a történéseknek. Ebből a szempontból a sokat emlegetett ki- és megbeszélés, mint a múltfeldolgozás kívánatos módszere naiv ábrándnak hat, hiszen még mi magunk is kénytelenek vagyunk a korábban élt generációkhoz hasonlóan tehetetlenül sodródni az eseményekkel. Ha ebben a témában ad bármi újszerűt is ez a kötet, akkor az a – talán akaratlanul is – szövegbe kódolt sötét pesszimizmus, hogy a közelmúlt traumáinak sokunk által áhított feldolgozása tulajdonképpen lehetetlen.
Így azonban már egészen más értelmet nyer a fentebb említett bevonódás a regény világába, amelyet a szöveg nem csupán a regénykarakterek és olvasók közti közvetlen kommunikáció illúziójával, de – irodalmi alkotás kapcsán kissé szokatlan kifejezéssel élve – vizuális effektekkel is igyekszik minél hatékonyabban elérni. Látatlanban ugyan nehéz elképzelni, mit is jelent a gyakorlatban, hogy a Természetes fény esetében a fotók nemcsak illusztrációk, hanem szövegszervező erővel is bírnak, csupán olvasás közben válik világossá a játék, amit Závada valóság és fikció határának elmosásával hoz létre. A szerző interjúk és nyilvános felolvasások során gyakorlatilag minden lehetséges alkalommal elmondja, hogy szereplői élete a róluk fellelhető dokumentumokhoz, illetve a visszaemlékezésekből összeszedett információkhoz hűen alakul, ezek az emberek valóban éltek, sőt akad, akiknek Závada még a nevét sem változtatta meg. Ugyanígy nem kételkedhetünk abban, hogy a könyvben található képeken látható alakok is valóban léteztek egykor. Természetesen a kiterítettek, a felakasztottak is, meg azok is, akikkel meztelenül vagy hiányos öltözékben éppen egy gödröt ásatnak az őket körülvevő fegyveres katonák. Ezek nem statiszták által eljátszott filmjelentek, amik után a résztvevők szépen felöltöznek és hazamennek, hanem a borzalmas valóság egy-egy fotón megörökítve.
Azonban Závada azzal az illúzióval játszik, hogy a képeken szereplők ugyanazok, akikről a szövegben szó van (annak ellenére, hogy a könyv elején figyelmeztet rá, nem így van, s a végén függelékben még fel is tünteti, honnan származnak a felvételek), a forrásokat pontosan követő elbeszélés ellenére tehát mégiscsak fikcionalizálja a történetet. Ugyanakkor érdemes megfigyelni, ahogy a képek mindig egy kicsit ki is zökkentik az elbeszélés menetét. Halványan ugyan, de érződik valamiféle erőltetettség abban, ahogy a szöveg aszerint alakul, amit a melléillesztett képen látunk, márpedig valószínűleg a legtöbb olvasó lapozáskor először a képen látottakat konstatálja, s csak aztán kezd a szöveg olvasásába, így aztán mindig mintha a szöveg futna a képi mondanivaló után. Vagyis fogalmazhatunk úgy, hogy egy múltbeli esemény fikciós reprezentációja meg-megbicsakolhat, kitérhet természetes medréből az elbeszélői önkény által – mert végeredményben az is csak egy döntés eredménye, miért épp az a kép és miért épp ott szerepel a könyvben –, de magukat a megjelenített folyamatokat nem tudja kizökkenteni azok természetes alakulásából. Fikció és valóság összejátszása (legkésőbb) ezen a ponton tehát kudarcra ítéltetett.
Mindez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy maga a regény is egy kudarcot vallott vállalkozás lenne, hiszen épp a tehetetlenség, a sodródás, az események passzív elszenvedése a lényege ennek a sok száz oldalas történetnek. S bár apróságnak, vagy ha úgy tetszik, felszínességnek tűnhet, de végeredményben mi sem éreztetné ezt jobban, mint hogy a személyes kapcsolataik révén bemutatott regényszereplők ugyanúgy szeretnek, gyűlölnek, reménykednek, vágyakoznak, hazudnak, csalnak és csalódnak háborúban, mint béke idején.
Kapcsolódó Pethő Anita könyvkritikák az Egy olvasó blogon:
[su_box title=”Kapcsolódó témakör: egyéni felelősség a történelemben” box_color=”#6c6666″ radius=”2″] [su_posts taxonomy=”post_tag” tax_term=”348″ order=”desc” orderby=”rand”][/su_box]