Az átlagos amerikai fiú esete a háborúval és memoárírással (Harry H. Crosby A Wing and a Prayer)
Harry H. Crosby A Wing and a Prayer című memoárjának olvasása közben többször is kénytelen vagyok konstatálni, hogy szívesen találkoztam volna a könyv szerzőjével, míg a részben az ő emlékiratain alapuló televíziós sorozat forgatókönyvírójával, látván, hogy az adaptáció során milyen jellegű döntéseket hozott, egyáltalán nem.
A múltreprezentáció lehetőségeinek három különféle lehetősége (fikció, tudományos nemfikciós történeti munka, személyes visszaemlékezés) közül a memoár az, amit rendszerint hanyagolni szoktam. Nem annyira azon jellegzetessége miatt, hogy az egyéni visszaemlékezés szükségszerűen korlátozott perspektívából születik, s néha akaratlanul is torz és csalóka tud lenni, hanem mert nehéz eltekinteni a kiadványtípus kommercionális jellegétől, attól, hogy sok esetben függetlenül attól kinek a neve szerepel a borítón, egy ghost writer szövegével van dolgunk, vagy éppenséggel, főleg amerikai alkotások esetében egy erős kezű szerkesztő koncepciójával, tehát az autenticitásnak csupán illúziójáról beszélhetünk.
Harry Crosby azonban irodalmár volt, a háború után retorika professzorként futott be egyetemi karriert. Azaz függetlenül attól, hogy a szerkesztés és kiadás folyamata során esetlegesen mennyire igazították hozzá a mondanivalót a piaici érdekekhez, nyugodtan feltételezhetjük, hogy a szerző tudatában volt annak, beleértve az emlékek írásbelisítésének szükségszerűen fikcionalizáló jellegét is, hogy mit csinál.
Első és talán legfontosabb említendő jellemzője a könyvnek, hogy nem agresszíven amerikai. A Masters of the Air egyes epizódjainak kitárgyalása során megkerülhetetlenül felemlegetett jellegzetes amerikai történelemábrázoló és – értelmező mechanzimus nincsenek jelen a szövegben (vagy nagyon mélyen háttérbe vannak tolva).
Crosby története egy sokkal univerzálisabb coming-of-age történet,
még ha ugyan egy nagyon speciális élethelyzeten belül (második világháború) zajlik is. Sőt, még ez sem teljesen igaz, hiszen akkor és ott, a legtöbb fiatalember, a szerző-főszereplő ismerőseinek túlnyomó többsége ugyanabban az élethelyzetben volt. A háború élményén kívül nincs tehát életének olyan eleme, amely megnehezítené a betagozódását, saját helye megtalálását a társadalomban.
Az önéletrajzbeli fiatal Harry Crosy figurájának alapproblémája, hogy imposztorszindrómában szenved. Amikor először repül navigátorként Everett Blakely gépén a bevetésre induló formáció élén, meg van róla győződve, hogy akkorát hibázott, hogy hadbíróság elé fogják állítani. Helyette dicséretet kap, ám még hosszú ideig retteg amiatt, hogy vajon mikor fog kiderülni, hogy amiről a felettesei azt hiszik, hogy az ő zsenialitása, valójában több más ember közös munkájának az eredménye.
Ebből a megközelítésből különösen fontos, mikor már-már gyermeki rajongással néz fel John Brady pilótára, akivel legelőször dolgozik együtt, ahogyan a másik fiatalember nyíltan mer arról beszélni, hogy valamit nem tud, nem ért, segítségre van szüksége a probléma megoldásában. Lehet ilyet is csinálni? Méghozzá úgy, hogy közben magabiztos és menő marad az illető, aki épp bevallotta tudásának hiányosságait?
Crosby alhadnagyként (second lieutenant) kezdi (s majd őrnagyként fejezi be) a háborút, közben rengetegféle emberrel kell együtt dolgoznia. Az egysége élén jönnek-mennek a vezetők, akik ugyanúgy szolgálhatnak mintaként is abban, hogy mennyiféleképpen élheti egy felnőtt férfi az életét, ahogyan a velük való személyes konfrontációk is formálhatják jellemét. Mindezt úgy, hogy közben ő maga sem a ranglétra legalján van. Utóbbi nem csak azért fontos, mert általában épp a középen helyezkedőknek a legszélesebb a perspektívája, lefelé és felfelé is ugyanúgy látnak, hanem olyan speciális helyzetek miatt is, hogy a tiszteknek feladatuk volt cenzúrázni (ha szükség volt rá) a közlegények privát leveleit, ezáltal az emberi történetek olyan tárházába kaphatott bepillantást, amely egy arra affitinást mutató fiatalember számára ugyancsak komoly lecke lehetett a felnőtt életről. (Persze leginkább arról az élethelyzetről, melybe maga Crosby is került, hogy az Európában harcoló amerikai katonák lelki életében békésen megfért egymás mellett az otthon maradt feleség és az európai alkalmi, háborús szerelmi viszony iránti vonzalom)
Akad a szöveg retorspektivitásának egy olyan rétege, amely túlmutat azon a szimpla tényen, hogy mivel az elején deklaráltuk, hogy ez egy memoár, visszaemlékezés, ezért annak szükségszerűen retospektívnek kell lennie. Harry Crosby könyve alapjában véve egy sikertörténet (vagyis ebben az értelemben mégiscsak nagyon is amerikai), amelynek (majdnem) végpontjáből tekint vissza az elbeszélés a leginkább formatívnak tűnő évekre.
Ebből adódik az emlékek közel hozásának és távol tartásának egyedi dinamikája, hiszen egy olyan személy teszi ezt, aki magabiztosan uralja saját élete narratíváját.
Vagy hétköznapiasabban megfogalmazva, egy olyan egyén, aki egészségesen helyén tudja kezelni, a helyére tette mindazt a jót és rosszat, ami élete során történt vele.
Ez pedig nem is annyira az események katonai, hanem magánéleti vetületében mtatkozik meg leginkább, tovább erősítve azt az értelmezési lehetőséget, hogy ez négiscsak egy klasszikus coming-of-age történet. Crosby e téren is átlagos fiatalember, akinek egyetemistaként vannak kapcsolatai, kalandjai, de talán épp attól hajtva, hogy mégiscsak háborúba megy, felgyorsul az a folyamat, hogy úgy érzi, megtalálta az igazit, a lányt, akivel le szeretné élni az életét. Gyorsan össze is házasodnak, de azt együttélésre már nincs idő. Érdekes mellékszála ennek a történetnek, hogy Jane aztán Blakely és Hamilton (a televíziós sorozatban őt még inkább háttérbe nyomták, mint Blakely-t) feleségeivel együtt bérel közös lakást fiatal katonafeleségként, s közöttük valamivel előbb alakul ki ezáltal speciális kötelék, mint majdan a közös gépen minden egyes bevetésen közösen a halál lehetőségével szembenéző férjeik között.
Harry szó szerint minden nap kap levelet Jane-től, hiszen a fiatalasszony ügyesen elrendezi, hogy barmiféle torlódás vagy elmaradás ne okozzon akadályt, férjének akkor is naponta egy levelet adjanak át tőle a napi postával. A feleségtől kapott levelek állandó, stabil stílusa és folyamatos, otthonosságot nyújtó hangulata egyszerre áldás és átok, hiszen Crosby idővel elkezd aggódni azon, hogy kettejük érése, felnőtté válása nem ugyanabban (vagy hasonló) tempóban halad. Amikor aztán több mint egy év után Harry hazautazhat egy hosszabb eltávra, és azt tapasztalja, hogy az elmúlt időszak sokkal inkább volt jellemformáló felesége számára, azaz ő az, aki gyorsabban ért, több és hasznosabb élettapasztalatra tett szert, minden a helyére kerül és új lendületet ad kapcsolatuknak
A végül minden a legjobban alakult perspektívájából természetesen könnyű nagylelkű lenni,
és azt mondani, hogy Crosby hálás azoknak a nőknek, akikkel a háború alatt viszonya volt, mert mindannyian valami fontosat adtak hozzá az ő életéhez. Egyáltalán, úgy beszélni ezekről az afférokról, hogy az magától értetődő, organikus része volt az életének.
Harry Crosby nőkhöz főződő viszonyában kirajzolódik egy érdekes kettősség, amelyre érdemes kicsit jobban odafigyelni. Rendeznek ugyanis egy konferenciaszerűség Oxfordban, amelyen a meghívottak a szövetséges erők együttműködését akadályozó kulturális különbségek problémáját tárgyalják ki inkább elméleti, mintsem gyakorlati szinten. Felettesei Crosbyt küldik, s az emlékiratból jól látszik, hogy ez kiváló döntés volt, mert ezen a ponton ingencsak kibukik a szerzőből a bölcsész. Miközben persze a probléma amelyet körbe-körbejárnak igencsak profán. A brit nők – férjesek is, magas társadalmi státuszúak is – könnyedén vetik bele magukat a kalandokba a fiatal amerikai katonákkal, amelyet értelemszerűen a brit férfiak nem néznek jó szemmel.
Ami azonban már-már döbbenetes, hogy Crosby olyan beszélgetéseket örökít meg visszaemlékezéseiben, melyek a „könnyen kaphatóság” fonákjára világítanak rá, azaz arra, hogy néha (elég gyakran) a nők azért nem mondanak nemet, mert nem tanulnak meg nemet mondani. Döbbenetes, ugyanis több mint hetven évnek kellett eltelnie, hogy ez a probléma igazán felszínre bukjon, elérje a mainstream nyilvánosságot, és nyít társadalmi vita( már amennyire az ilyesmi még lehetséges a 21. század zaklatott közéletében) alakuljon ki róla. És a megoldáshoz vezető út még most sem igazan látszik. (Ráadásul látván, hogyan banalizálta el a történet ezen elemét a filmsorozat, ez az egyik oka annak, hogy úgy érzem, hogy kifejezetten nem szeretnék összefutni azzal a férfival, aki ezt forgatókönyv formábatumba ültette át.)
Crosby egyébként többször is megjegyzi, hogy navigátorként, tudván, hogy ő is lassabban halad a ranglétrán, mint mondjuk egy pilóta, megérti a nők helyzetét, akiknek szintén nem osztogatták könnyedén a magas rangokat, noha munkakörük és az azzal járó felelősség már rég megkívánta volna.
Másrészről a szöveg lépten-nyomon emlékeztet rá, hogy egy huszonéves fiatalember életét követi nyomon, saját idősebb kori mása elbeszélésében, egy olyan férfiét, aki nem nyomja el magában szexuális igényeit, így folyamatosan olyan megjegyzéseket tesz a nőkre, amelyek szükségszerűen (bár kétségtelenül akaratlanul, mindenféle rossz szándék nélkül) tárgyiasítják őket. Nem csupán a mellméret az örök téma, hanem ahogyan izgalmasnak tartja, hogy a magasabb rangú női tisztek magassarkúja határozottan kopog, vagy hogy milyen jó érzés volt, hogy bevetésről hazatérve azokat a csinosan sminkelt, finom, jó illatú parfűmöt viselő, minden tekintetben kedves nők kínáélák nekik a meleg és a friss ételt.
Ez a szöveg alaratlanul is beletrafál abba a feloldhatatlan dilemmába, hogy vagyunk jó páran olyan nők (nem mindenki ilyen, vannak másfélék is, a nők is sokfélék, akr a férfiak), akik nagyon szeretnénk, ha a férfiak (számunkra közömbösek, hovatovább idegenek) ne a külsőnkkel, hanem tudásunkkal, teljesítményükkel, és jellemünk ezekhez kapcsolódó további vonásaival foglalkozzanak, miközben épp mi maguknt tesszük ezt lehetetlenné, klasszikus értelemben vett nőies stílusunkkal, megjelenésükkel.
No de nem ezért találkoztam volna szívesen Harryvel, hanem amiatt a már-már karakteren kívüli hetyke megjegyzése miatt, hogy 1943 augusztus 12-én megváltoztatta a világtörténelmet. Felesleges keresgélni a második világháború fontos eseményei között, hogy mi a fene történhetett ezen a napon, mert épp az a lényeg, ami nem történt. Amikor az egyik bevetésen lehetetlen volt az eredeti célpont bombázása, Crosbyra bízták, hogy keressen újat, ahova leengedhetik a bombákat. Ő pedig, noha már kinézte a várost, szinte az utolsó pillanatban dönt úgy, hogy talán mégsem Bonnt, Beethoven szülőhelyét, nem mellesleg egy egyetemi várost kellene a földdel egyenlővé tenniük. Mint ismeretes, Bonn lett aztán kettéosztottság ideje alatt az NSZK fővárosa.
Ez a megjegyzés nagyon közel áll az én történelemértelmezésemhez, azaz hogy
amit (utólag!) történelemnek nevezünk, az végeredményben emberek sokasága döntéseinek kusza hálózata, amelyben csak utólag találhatunk, ha egyáltalán (mindenesetre megszállottan keressük) logikát és értelmet.
Egy egyszerű kis, saját tudásában bizonytalan, az életben még helyét kereső navigátor hadnagyocska is tehet olyasmit, aminek később akár óriási jelentősége lehet.
Erről biztosan jót lehetett volna beszélgetni Harryvel.
És talán még arról is, hogy a részben az ő emlékeiből készült televíziós sorozat hol csúszott olyan istentelenül el. Crosby könyvében fejezettől fejezetre haladva tulajdonképpen érthetetlen miért kellett egy sor teljesen felesleges változtatást eszközölni a szereplők életében, főleg úgy, hogy közben a sorozat önpromóciójának meghatározó eleme volt, hogy milyen nemes cselekedet, hogy méltó emléket állítanak ezeknek a hősöknek.
Akkor talán nem kellene nekik más identitást kreálni, másik emberekkel történet eseményeket az övékbe beilleszteni, miközben végig valós neveiken szerepeltetik a karaktereket. Ez persze elvezet a számomra nem csak elemzői, de alkotói szemponszögből is fontos dilemmához, hogy ha azt tekintjük alapnak, hogy a történelmi fikció érdekében szükségszerűen változtatni kell a valóság adta néhány motívumon, akkor mennyi az annyi, amit saját céljaink elérése érdekében valóban élt személyek élettörténetébe beleírhatunk vagy kivehetünk, valamint, hogy mekkora az az időbeli távolság, amely esetében már úgy érezzük, az a tény, hogy valóbabn élt személyek élevel jtszadozunk, úgymond már nem számít.
De még ha a mélyebb morális aggályokat figyelmen kívül is hagyjuk, mégis mire gondolhatott a szerző (a forgatókönyvíró), hogy egy átlagos huszonéves, saját tudásában, helyében az életben életkorához illően természetes módon bizonytalankodó, de aztán a helyzethez felnőni tudó fiatalember helyett egy folyton mindent összehányó figurát kreált, akivel szemben emiatt a nézők már-már ellenszenvet éreznek kezdettől fogva, hogy mégis hogy lesz majd ez a lúzer, aki megnehezíti majd a Klasszikus Amerikai Hősnek szánt karakterek sorsának beteljesedését? Egyáltalán, azt a furcsa kisebbségi érzést, amit a közép-nyugati kisvárosi Crosby érzett a két hollywoodi sztárként viselkedő Buckkal szemben, miért kellett úgy dramatizálni, hogy a két azonos becenevű karaktert a Makulátlan Hős erkölcsi magasságába emelte (legfeljebb csak egy-két macsós, tehát e szerint a logika szerint megbocsátható vétkekkel tarkítva Egan karakterét), miközben a való életbeli Crosby bizonytalansága abból is adódott, hogy az ő protestáns munkaetikájú és felelősségtudatú mentalitásával nem tudott mit kezdeni azzal, hogy egyes őrnagy rangúak, igen Cleven is, magasról szartak a szabályzatra? Vagy például miért kellett kihagyni a történetből Crosby valós szoros baráti kapcsolatait, és előtérbe helyezni egy olyan figurát, akivel kapcsolata messze nem volt olyan közeli? Akit ráadásul nem is azért kellett Crosbynak helyettesítenie, mert megbetegetett, hanem mert egyszerűen nem jött vissza időben eltávról, ráadásul nem is ez volt az első eset, mikor kötelességét ilyen módon elhanyagolta?
Nyilván nem tudhatjuk, hogy Crosby maga mit igazított, finomított az élményein, mennyiben kötött kompromisszumokat, hogy saját önképe beleillesztődhessen a tisztes és felelősségteljes, ugyanakkor sikeres amerikai polgár sablonjába. De amit kapunk az nagyon emberi, közvetlen, és bizonyos szintig kendőzetlen, hiszen nem fél vétkekről és gyarlóságokról írni maguk egyszerű hétköznapi valóságában. Ami kicsomagolatlan marad, mert van ilyen is, főleg az, ahogyan rutinná válik a gyilkolás, és már megfásultan állnak hozzá, és valami nagyon pici és sötét helyre van elzárva a lélekben az ösztönszerű humanizmus, ami nennek ellenére folyamatosan jelzi, hogy nagyon nem jó dolog, ami történtik, az valójában a mentális immunirendszer egészséges távolságtartó mechnizmusa azoktól a gondolatokról, amelybe valószínáűleg hasznosabb, ha nem mászik bele túlságosan is az ember.
Paradox módon az önéletírás funkciója erre már nem terjed(het) ki, ez az a terület, ahol a fikció vehetné át a szerepet.
Persze valószínűleg nem egy sokszázmillió dolláros látványprodukció, hanem sokkal inkább egy kis létszámú közönség előtt játszódó intím hangulatú monodáma, vagy kamaradarab formájában.