James Frasert még egyszer utoljára belerángatják a történelembe

Az Outlander sorozat egyik visszatérő  motívuma, hogy Jamie-t meggyőződése és akarata ellenére rángatják bele valamilyen, az utókor szemszögéből történelmi jelentőségűvé nőtt eseménysorba, mivel a felelősségérzete a közvetlen családtagjai vagy más módon rábízott és tőle függő csoportok (bérlők, telepesek) életéért nem engedi, hogy csak úgy hagyja a fenébe az egészet.

Mi mást is tehetett volna, amikor Csinos Csárli aláhamisította a nevét a proklamáción, amikor Tryon kormányzó arra utasította, hogy számolja fel a hátországi elégedetlenségi gócot, vagyvamikor összekötő ügynöknek nevezték ki a britek és indiánok között. Meg kellett tennie, amire kérték vagy utasították, mert ez tűnt a kisebbik rossz megoldásnak. Ha ő van ott a jakobita hadvezérek között, tudja úgy alakítani a dolgokat, hogy a saját bérlői elkerüljék a végső csatát. Ha beleáll abba, amit Tryon vár tőle, talán megmentheti saját keresztapját. Ha ő kommunikál az indiánokkal, megoldható a békés együttélés. És így tovább, és így tovább.

Az Outlander igazi erőssége amikor a történelem, mint egyéni döntések sokasága és kuszasága morális vetületére irányítja a figyelmet.

Az utolsó évad második része, noha első ránézésre inkább afféle filler epizódnak tűnik, szintén ezt az irányt hivatott hősünknek kijelölni; még egyszer utoljára, mielőtt a történet véget ér.

Jamie megosztja aggodalmát Rogerrel, hogy Frank a haláláról írt a könyvében. A legkülönösebb számára, hogy olyan emberek társaságában említi, akikről Jamie még soha nem hallott, ezért érdeklődik vejénél, tán ismertek-e az utókor számára az említett nevek. Sajnos nem, de hát az észak-karolinai kampány sohasem volt Roger erőssége. (Mondjuk Roger még Benedict Arnoldot is összekeverte, ha jól emlékszem, Ethan Allennel, még Skóciában az 1960-as években, szóval alapból nen bíznék az ő speciális tudásában azzal a korszakkal kapcsolatban, ahova időutazó képessége vetette), meg egyébként is, annyi James Fraser futkos a világban, lehet, hogy nem is a mi Jamie-nkről van szó.

Értelemszerűen kiszámítható történetelem, hogy az epizód végére valaki fel fog bukkanni a korábban megnevezett ismeretlenek közül, s valóban Benjamin Cleveland, egy kellemetlen alak, jellegzetes helyi akcentussal (valószínűleg történelmi anakronuzmus az alkotók részéről), belovagol a képbe, bunkón viselkedik Claire-rel, és rá akarja venni Jamie-t, hogy térjen vissza a csatatérre, vagy valami olyasmire.

Mint kiderül, ő és az ő emberei a felelősek a minap látott akasztottakért, akiknek azért kellett meghalniuk, mert a másik oldalon álltak (ne feledjük, az amerikai függetlenségi háború modern történészi nézőpontból inkább volt egy polgárháború), és hát nagyon szeretné Cunningham kapitányt is elintézni.

Jamie mondja, hogy az az ő dolga, mint ahogyan minden más is, ami az ő földjein történik, de ez a pasas, aki nem mellesleg szintén földtulajdonos, ahogy a haverjai is (Frank pont őket említette!), nem igazán tűnik olyasvalakinek, aki hallgatna a józan észre. (Mindamellett kevésbé tűnik sunyinak, mint a Brownok voltak).

Mivel Jamie-t az is zavarja Frank könyvében (és ezt a kételyét megosztja Claire-rel és Rogerrel), hogy csak ezeket az idegeneket említi, de senkit a Ridge emberei közül, könnyű egy olyan szcenáriót elgondolni, hogy Jamie a saját embereit (beleértve az ellenoldalon állókat is) védve kénytelen valamiért azokkal a másik emberekkel elmenni valahova, ahol aztán utoléri a végzet.

Már ha hiszünk Frank könyvének.

Diana Gabaldon eredeti regényfolyamában, még a második kötetben történik, hogy Frank egy kamu sírt helyeztet valahova Inverness közelébe egy kis templom sírkertjébe, s ha minden igaz, még egy kamu halálmodot is kitalál, hogy ha Claire valaha is visszamenne Skóciába, és Jamie után kutakodna, akkor szembesüljön ezzel a hamis történettel.

Mindez, szerencsére, mert eléggé bénácska ötlet volt Gabaldon részéről, kimaradt a tévés adaptációból, de teljesen benne van a pakliban, hogy mind hőseink, mind mi magunk, a nézők szembetaláljuk magunkat valami tudományos szempontból teljesen etikátlan tettel Frank részéről.

Ennek eshetőségét erősíti az utolsó jelenet is, amikor Jamie este az ágyban ismét a könyvet lapozgatja, s elsőre úgy tűnik, Frank narrációja (yeah! Tobias Menzies újra az Outlander kötelékében!) a könyvben olvashatókat mondja fel, de aztán enyhén gúnyosra vált, mintha Jamie saját aggodalmainak kivetülése lenne egy a fejében Frankkel folytatott képzeletbeli párbeszéd részeként.

Meglehetősen leleményes megoldásnak tűnik, s ha végig tudják a „Frank, a megbízhatatlan narrátor” motívumot vinni az egész évadon, minden elismerésem.

(Igen, ez megint az a helyzet, mikor az íróknak vannak jó ötleteik, de valahogy a tehetségük  mindig kevésnek bizonyul hozzá.)

Cunningham kapitány és édesanyja egyébként egy a Ridge-en történt tragédia révén jobban beágyazódnak a közösség mindennapjaiba, ezáltal pedig karakterük is árnyalódik.

Amy Lindsey-t, míg a többi fiatalasszonnyal szedeget bogyós gyümölcsöket, megtámadja egy medve. Bree gyosan rá is lő az állatra a puskájával, de a tragédia megtörténik, a fiatal nőn, akinek nem csak látható, de valószínűleg súlyos belső vérzései is vannak, Claire sem tud segíteni.

Míg a férfiak (+Bree) elmennek a medvét levadászni, Mrs Cunningham érkezik, hkgy segítsen a holttest elrendezésében. Először úgy tűnik, mintha majd kellemetlen akadályt képezne abban, hogy Claire felboncolhassa a testet, de hősnőnknek semmi ilyen szándéka nincs. Ráadául az új ismerős, akinek keresztneve Elspeth, végül hasznos, a helyzetet értő, megfelelő érzelmi intelligenciával rendelkező segítségnek bizonyul, hiszen három férjet is eltemetett, meg gyermekeit is, s tudja jól, mi nyújthat vígaszt a gyászolóknak (pl. hogy kellene valamit tenni a szerencsétlenül járt asszony szétmarcangolt arcával, nem csak egy kendővel lefedni, mert szerettei értelemszerűen szeretnének rá még egy utolsó pillantást vetni).

A medve kilövésével akad egy kis probléma, nevezetesen hogy a kapitány már maga megtette egyedül, mire a többiek odaértek. Hogy miért veszi ilyen könnyedén a halálos veszedelmet is, arra később kapunk magyarázatot, amikon a helyi szabadkőműves gyűlésen elmondja, hogy halt meg a fia (az első saratogai csata után), és az ő utolsó szavai által megtudta, hogy hét év múlva fog maga is meghalni. A százados úr nem egészen százas, és Jamie és Roger tudják jól, hogy egy ilyen ember, aki meg van győződve, hogy az ígért időpontig nem érheti halálos veszedelem, veszélyes lehet.

Számomra, aki egész életében ellenszenvvel viseltetett az iránt, ahogy a szabadkőművességet különféle fikciók ábrázolták, ahogyan a láthatatlan elit láthatatlan összetartozását szokták kiemelni, a röhejes beavatási szertartásokat, a titkos klubbokhoz szükségszerűen hozzácsatolt eltitkolt bűnöket (pl gyilkosságokat, stb), szimpatikus látni egy minden ilyen titokzatoskodó maszlag nélküli ábrázolását ennek a jellegzetesen 18. századi mozgalomnak, olyannak, amilyen valószínűleg valóságban is lehetett a teljesen átlagos, hétköznapi férfiak rendszeres gyűlésével. ¹

Emellett még végrebmegszületik Ian és Rachel gyereke, amire az előző éveket bordélyházban töltő Fanny rácsodálkozik, hogy hozhat akár végtelen boldogságot is az emberek életébe.

Eközben Philadelphiában Henry és Mary megesküsznek, itt van William, és megvan a cuki kis Denzel is (előző részben nem volt benne), aki nem igazan érthető miért van különösebben itt, mert inkább háttérstatisztánk tűnik, hacsak nem mégiscsak behozzák új szereplőként Dottyt (regénykarakter), Henry és Ben húgát, aki elvileg Dennyvel jön össze (vagyis már megtörtént, míg a fiatal orvos Londonban egyetemistáskodott).

Ezen kívül is vannak itt gondok forgatókönyvügyileg. Az a jelenet,

amikor Henry félrehívja Williamet, hogy valami ban van, á dehogy, de látom, hogy igen, á, nem akartam elmondani ma, majd csak holnap, de ha már bele lettünk kényszerítve ebbe a jelenetbe, kinyögöm, hogy megbalt a testvéred, oh, jajj, hát igen, sorry,

így, abban a formában, ahogy történt, meglehetősen bénára és teljesen feleslegesre sikeredett.

Az epizódot indító flashbacket is, amikor a hárilom unokafivér beszélget Ben bevonulása után, s egy kis ólomkatona fontos szerephez jut, majdhogynem hajlanó lennék feleslegesnek ítélni, de mint mondtam, az ólomkatonának van funkciója a továbbiakra nézve.

Merthogy William elmegy abba a táborba, ahol Ben állítólag meghalt, és addig rágódik a tényeken, amit megosztanak vele, hogy gyanítani kezdi, hogy nem az unokafivére halt meg.

A számára hagyatékként átadott egyenruha zsebében nincs ott az ólomkatona (nincs kimondva, de több mint valószínű, hogy azt keresi), majd éjszaka közepén kiássa a sírt, amit mutattak neki (most milyen szerencse, hogy sekély a hant), és kiderül, hogy valaki teljeses más valaki nyugszik (nyugodna) benne. ²

Bár rögtön az epizód megtekintése után inkább langyos véleménnyel voltam róla, mire ennek az összefoglalónak a végére éetem, sikerült negggyőznöm magam, hogy a szokásos apróbb minőségi ingadozásokon túl, alapvetően jól összerakott epizód volt.

Érdekes módon voltak pillanatok, mikor úgy gondoltam, de hát én kedvelem Bree-t, főleg azért, mert olyannyira nem törődik a tradicionális nemi szerepelvárásokkal, s egy-egy apró mozzanatban Jamie karakterét is közelebb éreztem (vagy legalább is elmozdultam a szokásos érdektelenségemből egy enyhén pozitívabb irányba). Elkerülhette a figyelmet a főcímben, így csak napokkal később tudtam meg, hogy az epizódot Caitriona Balfe rendezte (ez volt a debütálása rendezőként),  így már teljesen érthetőek az elsőre (számomra) szokatlannak tűnő érzelmi viszonyulásaim. Caitriona Balfe nézőpontja, ahogyan az ő fejében állnak össze a karakterek, és hogy ebből mit és hogyan akar megmutatni, teljesen egyedi, s egészem más, mint egy random, egy-kétepizódnyi munkára meghívott „kívülálló” rendezőé.

1. Tisztában vagyok vele, hogy azok a felvilágosult eszmék, amiket a szabadkőművesség képviselt, sok országban üldözendőnek számítottak, így a titkos jelleg létszükséglet volt, de azért az a titkosság nem ugyanaz, mint a szüzeket áldozó titkos beavatási szertásokról fantáziáló beteges fikciók.[↩]
2. Én meg itt szeretném megkérdezni, hogy sírt azzal a céllal kiásni, hogy kiderüljön, hogy nem az nyugszik benne, akit mondanak, miért mindig esőben kell? – lsd még Young Sherlock[↩]