Visszatérés Fraser’s Ridge-re (Outlander S8E1)

Várható volt, hogy az Outlander nyolcadik évadának nyitó epizódja a nézők újra-bekapcsolódását fogja majd segíteni, méghozzá drámaibb jelenetek, meglepő fordulatok nélkül.

Akinek esetleg kimaradt volna, az előző évad óta a készítők bemutattak egy előzménysorozatot (annak első évadát), ami egyértelműen mankóként szolgál (mondhatnám úgy is, hogy az utolsó pillanatban elvégzett kétségbeesett aládúcolásként, mielőtt összedől az épület) a fő történét befejezéséhez. Ebben kiderül, hogy Claire szülei sem csak úgy eltűntek egy autóbaleset után, hanem a múltba kerültek, sőt Julia még egy gyereket is világra hozott (így akár ez a kisfiú is lehet az a bizonyos 200 éves bébi, nem csak Bree), közben segítettek Jamie szüleinek szökésében (ami pedig annak megoldásához segíthet bennünket hozzá, hogy Jamie szelleme miért bámulta Claire-t azon az esős estén). Máskülönben a Blood of My Blood ugyanazokba a hibákba esik bele, mint maga az Outlander: ingadozó minőség, ügyetlen cselekménykezelés, félelem a csak az erotizált jelenetek iránt érdeklődő nézőréteg elvesztésétől, középszerű színészi alakítások (egy-két kivétellel), stb.

Na de vissza az Outlanderhez.

A hetedik évad tehát azzal ért véget, hogy az alig egy-két epizóddal korábban megismert kislány, Fanny valamiként kapcsolódik a 20. századhoz, mert egy az első világháború utáni évek kedvelt nyári slágerét, vagy valami olyasmit, dúdolászik. Claire ezt szokta dúdolni Faith-nek, a még Párizsban elvesztett első gyernekének, de nekem rémlik, hogy valamilyen formában felbukkan a dalocska az előzménysorozatban is.

Nekem ez a váratlan fordulat mentette meg a sorozatot, máskülönben már majdhogynem hajlandó lettem volna hagyni a fenébe. Ennek következtében, s ismerve saját agyműködésemet, ez lesz az a mozzanat, amire hiperfókuszálni fogok, míg nem látom a megoldást, és minden más (főleg a mellékszereplők intim élete, mint ahogyan történt ez az előző évadban Iannékkel), nem hogy hidegen hagy majd, hanem egyszerűen irritálni fog. (Az előző évadban Roger és apja várva várt találkozása volt számomra az effajta kiemelt jelentőségű történetelem, s minden más, ami teljesen idegen volt tőle rettentően zavarni kezdett.)

Van egy afféle prológusunk az epizód elején, Jamie es Claire találkoznak egy kétes elemmel, aki felelős Fanny és Jane szülei haláláért. Várható mi fog történni, hiszen ismerjük Claire-t nagyon is jól: egy ponton megelégeli a fickó aljas beszédét, és hátba szúrja.

Engem nagyon zavar ebben és a következő néhány jelenetben, hogy hőseink tényként kezelik, hogy Fanny az unokájuk, s hogy az a hajóskapitányné, akit a gonosz fickók a tengerbe dobtak, a lányuk, Faith volt. Sejtem, hogy a cél, hogy szereplőink is ledöbbenjenek, ha kiderül, hogy a sors útjai kicsit másként kanyarognak, de szerintem ez kiváló példa arra, hogy a forgatókönyvírók tehetsége nem mindig nől fel az ötlethez.

Mint kiderül, ez a jelenet Savannah-ban történik, s Claire-ék Marsaliéknál vendégeskednek. Fergusnak nyomdája van, ahol nem csak törvényes írásokat ad ki, de rebellis pamfleteket is, Jamie, mit tud tenni, elfogadja, hogy a fiatalember handikeppje ellenére is próbál valami fontosat is hozzáadni a korhoz, amiben élnek.

Én nem bántam, hogy Fergusékkal nem találkoztunk az előző egy (két?) évadban, mert Cesar Domboy számomra az egyik olyan színész, aki alulról lóg ki a sorból. Látva azonban mostani jeleneteit, meg kell mondjam, sokat fejlődött (talán az SAS Rogue Heroes-beli szerepe, az azzal a stábbal való közös munka adott neki nagy löketet, de persze innen nézve, kívülállóként nen tudhatom igazán).

Hőseink ezek után térnek haza a Ridge-re, s abban ügyes a sorozat, hogy időről időre teret enged annak, hogy a nézők elidőzzenek a gondolatnál, vajon milyen érzés lehet most Fannynak, hogy mindazon elviselhetetlen tragédiák után, ami az elmúlt időszakban érte, most egy kedves és ilyen jómódú emberekhez került, akiknek akkora birtoka van, hogy napokig tart átutazni rajta.

Claire-éket több kellemes (már-már csodaszámba menő) meglepetés éri hazaérve. Egyrészt Ian már majdnem kész lett egy új Nagy Házzal, benne Claire rendelőjével, ahova eszközöket is be tudott szerezni a nemrég megalakult kereskedelmi ponton keresztül.

Én meg voltam győződve, hogy Claire az eszközök között talál majd valami modernet, amiből kiderül, hogy Bree-ék is itt vannak már, de ők csak később sétálnak be (szó szerint) a képbe.

Addig is elnézünk ehhez a  bolthoz (trading post), amit Hiram Crombie vezet, akivel szintén szivélyes az újratalalkozás, noha emlékeim szerijt ő kiabálta leginkább, hogy Claire egy boszorkány, és hogy tűnjön innen el. Lindsay-ék is itt vannak (azt hiszem, azt az özvegyet vette el, aki tulságosan közel került Rogerhez érzelmileg), meg van egy új fickó is, Charles Cunningham kapitány, aki Őfelsége tisztjeként létetett mindaddig, míg nyugdíjba nem vonult, és most anyjával él a dombtetőn épitett házban, ahonnan szerintem gyanúsan jól rá lehet látni a folyón zajló tevékenységekre. Hogy nem jó ember ez a kapitány, arról is sejthető, hogy az anyja igazi kelletlenkedő vénasszony, aki durván beszél Mandyvel (főleg 20. század végi szemszögből, amihez a kislány szokott).

Természetes emberi vágy látni, hogy szereplőink kibeszélik, hogy mi is történt velük, mialatt két évszázad választotta el őket egymástól. Hogy Bree-ék Lallybrochban laktak, hogy Buck a jövőbe esett át, s hogy Fanny-nak valamilyen köze szintén van a 20. századhoz.

Na most ebből semmit nem kapunk.

Legfeljebb csak annyit, hogy Bree megtudja, hogy William is tudja már, hogy ki az apja.

Bree amúgy könyveket is hoz ajándékba, anyjának egy új orvosi könyvet, reméljük nem kerül miatta bajba, apjának pedig másik apja, Frank poszthumusz kötetét,  Soul of a Rebel. Mint később kiderül, a Függetlenségi Háború azon fázisáról szól, ami elé most néz a történet, azon a vidéken, ahol Claire-ék élnek, és bizony Jamie is említésre kerül benne. Nem is akárhogy. Frank a haláláról (pontosabban egy James Fraser haláláról) ír. Érdekes kis apróság, hogy Jamie a könyvet kézbe véve szembesül vele először, hogy Frank Randall mennyire hasonlított ősére.

Ezt a nyitó epizódot lehetett volna teljes egészében a Fridge-en tölteni, nem törni meg a történetmesélést mással, ám a készítők úgy döntöttek, ez a jó alkalom, hogy mindeközben Savannah-ban is új szereplőkkel ismerkedünk meg, s időnként vissza-visszakapcsolunk hozzájuk.

Williamet hivatalos szerv kíséri haza, annyira szét van csúszva, s John, egy kisbabát a kezében tartva, kell, hogy igazolja, igen, a fiatalember az, akinek mondja magát.

Hogy mi van? Egy kisbabát?

Igen. Ugyanis William másik unokatestvére, Ben (vagyis nem Henry, akit az előző évadban ápoltunk) megnősült, apa lett, de egy fogolytáborban meghalt. John meg rendes ember, magához vette az özvegyet a gyerekkel, még ha vannak is gyanús mozzanatok a házasság valóságát illetően.

Ez a történetszál, ha jól sejtem azért lesz majd érdekes, mert újra és újra felmerül Richardson kapitány neve, aki valahogy majd kapcsolatba lesz hozható a múlt évadban megismert Beauchamp nevű fickóval, aki meg már a névazonosság okán is, meg amiatt is, amit Claire szüleiről tudunk, segíthet elvezetni a történet végső megoldásához.

Mindazonáltal, igaz ugyan, hogy nem ismerve az évad dinamikáját, én mégiscsak a második epizódtól kezdtem volna inkább ezt a történetet felépíteni, akkor lehetett volna mindez kompaktabb, feszesebb tempójú is,  nem ilyen kissé kényszeredett vissza-visszakapcsolgatásosdi pédául egy feleslegesnel tűnő kertbeli beszélgetéssel William és Amaranthus, az özvegy között.