Egy könyv, amelyről előzetesen semmit nem tudtam, csupán annyit, hogy Martin Scorsese és Leonardo di Caprio már a megjelenés előtt megvásárolták a megfilmesítési jogokat. Aztán ahogyan az néha lenni szokott, hamar kiderült, hogy több közöm van hozzá, mint előre gondoltam.
Mivel George Anson, Anson bárója egyike azon 18. században valóban élt embereknek, akiknek egy lehetséges fikciós változata a fejemben él (igaz az Admiralitás Első Lordja posztjáról épp leköszönő, kilenc hónappal a halála előtti „idős” Lord Ansonként), így természetesen tudtam arról, hogy 1740 körül egyszer körbehajózta a Földet, csupán flottája egyik hajójának, a Wagernek, és legfőképp annak legénységének különös soráról nem volt gyakorlatilag semmi ismeretem. Pedig olvasva David Grann könyvét,
történetük szinte minden pillanata forgatókönyvért kiált.
Ez persze nem kis mértékben a szerző íráskészségét dicséri, hiszen bár egy nemfikciós történeti munkáról van szó, végeredményben egy jól strukturált, olvasmányos, érdekfeszítő alkotásról beszélhetünk. Másrészről, ha azzal az előismerettel vágunk neki a könyv olvasásának, amelyet e bejegyzés nyitányaként említettem, hajlamosabbak lehetünk azzal a speciális érdeklődéssel is ismerkedni a történettel, hogy vajon mit láthatott meg benne Scorsese.
Doubladay, New York, 2023
A Wager története tulajdonképpen 1731-ben kezdődik, egy Robert Jenkins nevű hajóskapitány levágott bal fülével, amely inzultust 1739-ben látták jónak megtorolni a britek, ekkor kezdődött az egy évszázaddal később Thomas Carlyle történész által War of Jenkins’ Ear [Jenkins füléért vívott háború] néven emlegetett katonai konfliktus a britek és a spanyolok között. Természetesen a némiképp röhejesnek ható casus belli mögött komoly gazdasági érdekellentétek húzódtak: a spanyolok dominanciája az Újvilág déli részén, különösképpen a nemesfémek bányászatának terén, értelemszerűen csípte a másik nagyhatalmi törekvésekkel bíró állam szemét.
Anson Földet körbehajózó expedíciója valójában ennek a friss brit-spanyol konfliktusnak volt része. Hat hadihajó (köztük a Wager) és két kereskedelmi hajó indult útnak 1740 szeptemberében közel kétezer emberrel. Ansonék hajója négy évvel később ért vissza Nagy-Britanniába. Felemás sikerrel, hiszen Kína közelében sikerült óriási zsákmányra szert tenni egy a spanyolokkal vívott tengeri ütközetben, de eddigre már csak egy hajó, a Centurion maradt a flottából, rajta mindössze 188 fővel. A többi hajó fokozatosan kopott le az expedíció során, többek között a mai Chile dél-nyugati partjain elakadó Wager is.
A történet szempontjából talán nem egészen elhanyagolható tény, hogy Anson később az Admiralitás Első Lordja pozícióig emelkedett, és szokás a modern Royal Navy atyjának nevezni, hiszen az ő irányítása alatt sikerült olyan kardinális jelentőségű reformokat nyélbe ütni, amelyek haszna a napóleoni háborúk idején (vagy ha úgy tetszik, a „Nelson-évek” alatt) vált kézzel foghatóvá.
A Wager történetének különlegességét az adja, hogy több elsődleges forrás is rendelkezésünkre áll annak tanulmányozásához. Így aztán teljesen logikusnak tűnik, hogy a történet elején azokkal a figurákkal ismerkedünk meg közelebbről, akiknek a feljegyzéseire maga a könyv is támaszkodik. Ez persze egyben azt is jelenti, hogy bármennyire is hányattatott a hajó legénységének sorsa, e három karakterről (szinte) biztosra vehetjük olvasás közben, hogy túlélték a katasztrófát, és visszajutottak Londonba. (Különösképpen igaz ez a fiatal midshipmanként a hajón szolgáló John Byronra, a híres Lord Byron nagyapjára.) Fontos, hogy ők hárman, a skót kisnemes David Cheap kapitány, a közember ágyús John Bulkeley és az arisztokrácia soraiból származó midshipman John Byron a társadalom más-más szegmenséből érkeztek és prioritásaikat, ebből fakadó döntéseiket igencsak meghatározta státuszuk.
Tökéletes alapanyag egy történelmi fikció számára, nem igaz?
Egy hajótörés, és a szinte szó szerint a világ végén ragadt nagyjából száz ember életének megszervezése nagyon hamar gyakorlati problémává változtatja a ki a jó vezető elméleti kérdését. Másrészről a Wager története és annak reprezentációja felől szemlélve érződik igazán, hogy Dan Simmon The Terror című regénye mennyire annak tudatában íródott, hogy szereplői nem térnek vissza az expedícióról. Bár a fikciós (The Terror) és nem fikciós (The Wager) jelleg egyenlőtlenné teszi az összehasonlítást, de fontos különbségnek tűnik a két történet, pontosabban a két történet reprezentációja között, hogy a Wager legénységének tagjai egyéni döntéseiket a majdani európai civilizációba visszatérés lehetséges következményei felől nézve hozták meg. Ha én ezt is ezt teszem, véget ér-e a tengerésztiszti karrierem, ami gyakorlatilag még el sem kezdődött? Ha így vagy úgy döntök, vajon árulás miatt felakasztanak-e?
Márpedig a világ végén hajótörötten mindenkinek a saját döntését kell meghoznia, nem lehet elsunnyognia a saját életét érintő személyes felelősséget, akármi is lesz aztán a következménye.
Döntés(eke)t hozni – ez minden (fikciós) dráma alapja.
David Grann könyve, köszönhetően a már említett elsődleges forrásoknak, igazi csemege azok számára, akiket érdekel, hogyan építi fel a saját világából kiszakadt európai ember a saját és szűk közössége életét egy lakatlan szigeten. Melyek azok a mindennapi rutinok, amelyek eltorzult formában térnek vissza az extrém körülmények között, és melyek azok a gesztusok, érzések, amelyek annyira mélyen emberiek, hogy nem függenek helyszíntől és helyzettől.
S természetesen nem maradhat ki a más kultúrákkal történő találkozás tapasztalata sem. A Wager legénysége pedig sokat köszönhet a kaweskároknak, a környéken élő népcsoport tagjainak abban, hogy túlélték a hajótörést. Sajnos, ahogyan az már lenni szokott, a legénység közül nem mindenki akarta ezt hálával viszonozni, ám szerencsére az őslakosok hamar megsejtették a veszélyt, és amilyen váratlanul érkeztek, ugyanúgy távoztak is a hajótöröttek által belakott környékről.
Az eredeti legénység töredéke végül külön-külön kis csoportokban érkezett vissza Európába, és innentől
arról szólt a történet, hogy ki uralja a narratívát.
Bulkeley, a közember lépéskényszerben volt, meg kellett jelentetnie a feljegyzéseit, hogy a közvéleményt maga mellé állítsa egy esetleges tárgyalás során. Ezzel persze tabut is döntött, mert csak tisztek, különösen kapitányok szokták kiadni földmegkerülős, hajózós memoárjaikat.
Azonban idővel miden írásos dokumentum majdhogynem feleslegessé vált, mivel az Admiralitásnak nem volt érdeke nagy pert kreaálni a történtekből, ugyanis a közvélemény eléggé negatívan viszonyult ekkoriban a Jenkins füléért vívott háborúhoz, elsősorban annak költségeihez. Így aztán csak egy majdhogynem csupán formális pert rendeztek arról, hogy Cheap kapitány rendesen viselkedett-e, és végül senkinek sem volt komoly panasza ellene. Ráadásul csak tanúként idézték be azokat is, akik végig attól tartottak, hogy őket fogják perbe és ítélik el, majd akasztják fel lázadásért.
Azáltal, hogy inkább eltussolni akarták a vezetők az egész ügyet, kissé antiklimaktikus lesz a történet vége, ami persze megint felveti a kérdést, hogy mit kezd ezzel egy kiváló filmes.
Kétségtelen, hogy a Wager hajótörése, legénységének lázadása a 18 századi brit hajózás történetének egyik különös fejezete. S talán nem is véletlen, hogy nem olyan híres-hírhedt, mint a Bounty története, hiszen utóbbi nagyon könnyen beilleszthető egy fekete-fehér leegyszerűsítő elbeszélői sémába, míg a Wager esete sokkal szofisztikáltabb történetmesélést kíván. És valóban, Grann könyvének sikerült is nagyon intelligensen kiemelni a kulcsfontosságú mozzanatokat, szituációkat, konfliktusokat. Valószínűleg, ha tényleg elkészül, a film is hozzáteszi majd a magáét, azon a színvonalon, ahogyan ezt Martin Scorsesétől megszoktuk.