Még egyszer a tévedhetetlenségről (Nézőnapló: Washington’s Spies S02E05)

Washington tiszti szolgája (Gentry White) olvassa fel John Adams gratuláló levelét Naygfőnök kinevezése alkalmából. Akkor eszerint 1775-be ugrunk vissza. A fővezér nem akar már senkit fogadni, de egyvalaki egy tőrt küld be maga helyett, amelyet Washington felismer. Persze, hogy Rogersé az, és csak ezek után jelenik meg a felirat, hogy ahogyan az sejthető volt, 1775 a helyes dátum. Rogers felajánlja szolgálatait, amelyet Washington, kémet sejtve a régi harcostársban (hétéves háború), visszautasít. Sőt, még ennél is továbbmegy és egyenesen kidobatja Rogerst a táborból, aki persze

 fogadkozik, hogy a fővezér meg fogja ezt még bánni.

A következő jelenetben a készítők igencsak szeretnék felhívni a figyelmünket a táborépítés mindennapjaira (apropó, táborépítés, az megvan, hogy egy katonai tábor felállítása kész ökológia katasztrófa volt annak idején? Ritkán foglalkoznak vele a fikciós alkotások, pedig érdemes lenne egy-egy apró filmes megoldással felhívni rá figyelmet!), ami egyet jelent azzal, hogy megérkeztünk Valley Forge-ba.

Hoppá, hoppá, egy vöröskabátos tűnik fel a kép előterében, ahogyan besétál a táborba. Mi a fene? Átállt valaki a másik oldalra?

Arthur Sullivannek (Adam J. Harrington) hívják a fickót, és ír akcentussal beszél (jó, hát a név alapján sejthető volt) , amikor Ben kihallgatja. Mondanivalója lényege az, hogy jönni fog majd egy civil pasas, aki naggyon-naggyon elszabadult fantáziájú vad dolgokat fog hazudozni, s vigyázni kell vele, mert a britek kéme. Benben van némi bizalmatlanság az ellenoldali tiszttel kapcsolatban, nagyon cuki, ahogyan mondja, hogy „oh dear”, ami arra utal, hogy inkább csak megjátssza a riadalmát. Persze mindjárt más lesz a helyzet, mikor az idegen fickó belekeveri André nevét is az elbeszélésébe.

Miközben Ben Sackettel beszéli meg az ügyet, befut Caleb is. Csodálkoznak is, hogy ez könnyű meló kellett volna legyen, hol maradt ennyi ideig. De amikor meglátják a papírt, teljesen lényegtelenné válik. Sackett rohan Nagyfőnökhöz, akinek arcára némi megkönnyebbülésféleség ül ki, és azon hívatja a spanyol cég képviselőjét. Ben most súgja meg az értetlenkedő Calebnek és ezzel együtt azon nézőknek is, akik mit sem tudtak erről a sztoriról, hogy

 a spanyol cég nem egy valódi cég, hanem a francia hírszerzés fedőszervezete.

A francia küldött jelenlétében pedig azt is megtudjuk, miről is szól a papír: a britek bizony becsődöltek, de keményen. Van itt egy kis akadékoskodás, hogy tényleg biztos tuti, hogy eredeti a papír a királyi pecséttel együtt? Washington azonban erélyesen megjegyzi, a patrióták Saratogánál bizonyították katonai talpraesettségüket, most itt van ez az információ is, itt az ideje tehát a francia szövetségnek.

Caleb, némi kínos közjáték formájában (mégis, ki a fene vagy te, fiam? és miért pofázol közbe?) megjegyzi, hogy a kircsi (illik Caleb stílusához, hogy így emlegessük az uralkodót) és emberei tudnak a papír útjáról, Rogers van utána küldve, nehéz lesz majd kivinni az információt a táborból. Milyen jó, hogy Washington ismeri Rogerst mint a rossz pénzt, mindjárt akad is egy ötlete, hogyan lehetne kicselezni.

Setauketben Abe készülődik vissza a navvárosba, apuka kellemetlenkedik, mégis, miért csinálja ezt a fia? Mindenesetre rutin- és menetrendszerűen megfenyegeti, hogy most már tessék megfelelő információt is hozni, különben elmondja Hewlettnek az igazságot.

Abe balra el. Simcoe jobbról be. Márminthogy valamikor ezután – napközben – érkeznek a zöldruhások. Hewlett is jön és magával invitálja Annát, lakjon ő is Whitehallban, Simcoe pedig oda fekhet a fogadóban, ahova csak akar. Ajjaj, ennek nem lesz jó vége, főleg, hogy még semmit nem láttunk annak következményeiből – mert kell, hogy  legyen valamilyen -, amita minap a túlparton műveltek.

Abe New Yorkban összeismerkedik Robert apukájával  (John Billingsley) ¹, akiről a nézők rögtön megtudják, hogy nem igazán veszi komolyan a kvéker szokásokat, mert a cipője csatjában és a díszes végű sétabotjában is mutat némi hiúságot. De rögtön értjük, hogy Abe oldalán áll, és szívesen segít neki Robert beszervezésében. De hát makacs ez a kölök, érdemes még kicsit időt adni neki.

Robert a későbbiekben sem akar ráállni a témára, értelemszerűen hitetlenkedik a láthatatlan tinta felemlegetése kapcsán, s csak akkor néz némi meglepettséggel, mikor Abe elárulja, hogy közvetlenül Washington alá van alárendelve.

A francia követ épp szőrmékbe öltözve, őslakosnak álcázva elindul a táborból, amikor megérkezik a fickó, Bill Shanks (Erik Jensen) , akiről az ír tiszt beszélt. Pont úgy van, ahogyan mondta, fotos információval érkezik:

Washingtonnal akar beszélni, akinek okvetlenül tudnia kell, hogy merényletet terveznek ellene.

Én hajlok arra, hogy ez a fickó tényleg csak egy jóhiszemű civil, aki még arról sem tud, hogy civil ruhában katonai tábor terültét átlépni automatikusan a kémkedés vádját vonja maga után (hm, micsoda finom előzetes információ-elhelyezés egy majdani későbbi eseménysorhoz!) Ezért akasztás jár, fiacskám!

Ben, Caleb és Sackett a tábortűz mellett agyalnak a dolgon, ki mond igazat, ki hazudik. Sackett szerint akár mindkettő is hazudhat. Aranyos, ahogy Caleb felcsattan, te jó ég, Sackett, saját magadban legalább bízol még? Ó, már régóta nem. Caleb amúgy indulna épp elterelő futárként, Ben nagyon aggódva öleli és engedi el.

Aztán mennek ketten, Ben és Sackett a civil fickót kikérdezni. Valami kezdetleges hazugságvizsgálóval próbálkoznak, de nem biztos, hogy sikerrel fognak járni, tekintve, hogy a fickó nagyon meg van riadva, így nyilvánvalóan magas a pulzusa és valószínűleg egyenetlen a szívverése, ami ugyebár az eszköz logikája szerint a hazugságot bizonyítaná. Nos, a fickó riadalmában elmondja, hogy véletlenül hallgatott ki (és látott) irnokként az alagsori irodájából két brit tisztet, mikor a merényletről beszéltek. Én nagyon drukkolok, hogy Sackett ne tegye tönkre a fickónak a jobb kezét a kütyüvel, mert nyilván ez a munkaeszköze. Az egyik tisznek a nevét tudja, Gamble-nek hívják, a másiknak a kinézetét tudja leírni:

magas, jóképű és van egy fonott szőke hajtincse.

Ben már megy is az ír tiszthez, mesélni róla, hogy nicsak, ez a fikcó tényleg besétált és tényleg meredek dolgokat mondott, hogy britek, élükön Howe-val még az év vége előtt meg fogják támadni a tábort. Ó, tényleg? Ben aztán csak úgy távoztában megemlíti, hogy Washingtont biztonsági okból átköltöztetik majd máshova. Na ez lett a fickó veszte, ahogyan azt tanácsolta, hogy szerinte az a legjobb ötlet, ha a legközelebbi bizalmasai körében a táborban marad a fővezér.

Ben már rohan is Nagyfőnökhöz, aki azonban továbbra sem hisz a civil fickónak. És amikor hajlandó be is menni hozzá, kiderül, miért: emlékezett a pasasra egy a dezertáltak nevét felsoroló listáról (sőt mi több, még hadbíróság előtt is felelni kellett volna neki egy pár tiszti csizma eltulajodnításáért), igen, úgy van, ő az. A vétkével szembesítéskor a fickó lelkileg megtörik. Ben viszont tovább győzködi a távozó Washington ezen előtörtént ellenére, még igenis igaz lehet a sztori, amiről a hírt hozta.

Washingtont zavarja, hogy Ben tévedhetetlennek hiszi magát ebben az ügyben.

Másnap (?) Ben, miközben Sackett az ír tiszttel ül le beszélgetni, akinek hirtelen gyanúsan öntelt a mosolya, és a táborban a katonák egy akasztófát állítanak fel a civil pasas kedvéért, tesz még egy próbát. Haver, mindent, de tényleg mindent el kellett volna mondani, és akkor most nem az akasztásodat várná a tábor. Tényleg veszélyben van Washinton? Tényleg. És hoppácsak, várjál csak, azt tudod, hogy nézett ki az a Gable nevű fickó?

Hirtelen fokozódik a zene drámaisága, a kameraberállítások riadalmat közvetítenek, a gyors vágások zaklatottságot.

Hát persze, hogy az ír tisztet írja le a civil srác. Ben rohan Sacketthez, de már későn érkezik, elvágott torokkal találja. (Plussz pirospont az alkotóknak, ahogy bemutatják, hogy sajnos az elvágott torokkal sem azonnal hal meg valaki, levegőt már nem kap, menteni már nem lehet, de még egy kis ideig még működik a tudata s van élet a tekintetében.). Ben a lelkileg kicsit megroggyant Washingtonnak mondja, hogy nem ő volt a célpont (ebben én nem lennék biztos), hanem egyenesen maga a hírszerzés. Nagyfőnök is rájön André zseniális trükkjére, hogy hagyta, hogy a kisfickó vigye meg a hírt arról, amit hallott, mert tudta, hogy múltja hitetleníteni fogja őt. ² Mivel többes szám első személyben beszél, hogy kijátszották őket, Ben kijavítja, hogy nem kérem, itt egyedül Washington vakították el az előítéletei. Úgy tűnik, ez lesz az a pont, amikor Bennek nem lesz neheze választani a kémfőnöki és az Arnold melletti szárnysegédi pozíció között. (Bár megjegyzem, ha utóbbi szerepben jut el ama nevezetes árulásig, megint csak össze kell találkoznia Andréval.)

Ráadásul Rogers is elkapta francia összekötőt, el is vágja a torkát azon nyomban. Minden összeomlani látszik a patrióta táborban.

Más szereplőinknek sem a legjobb pillanatai következnek az elkövetkezőkben: Abe, miután képzeletben eljátssza, hogy mit fog mondani Hewlettnek, és mindig arra jut, hogy az apja mindig fog valami fogást találni rajta, végül úgy dönt, hogy fabrikál egy Sons of Liberty-s levelet. (Érdekes mozzanat, hogy annyira felhúzza magát azon, hogy Robert továbbra sem áll rá az együttműködésre, hogy még őt is a busz, izé a kocsi alá lökné dühében, és az ő nevét dobná be új információként.)

Na most van egy kis gond, ugyanis véletlenek ostoba összejátszása folytán Abe-et a papírt tulajdonolva elkapják, és azon nyomban kémnek nézik. Persze ott van még  neki a mentőöv, hogy Hewlett őrnagy a segítségére siet, ám nem tudja még, hogy közben maga az őrnagy is fogságba esik. Eljöttek érte a brutálisan meggyilkot patrióta tiszt emberei.