Ken McGoogan Fatal Passage című, John Rae orvosból lett északi-sarki felfedezőről szóló életrajzi könyvét olvasva könnyen belátható, miért is volt elvetélt ötlet böhöm nagy hadihajókat küldeni az Észak-Nyugati Átjáró felderítésére. De a könyv olvasása során felvetődhet bennünk az a kérdés, vajon ha nem árnyékolt volna be a 19. század közepén mindent a Franklin-expedíció tragédiája, vajon mennyire másként fogadta volna a brit közvélemény Rae tevékenységét? Mindenesetre, mire az életrajz végére érünk, akár arra a következtetésre juthatunk, hogy
nem John Rae volt egy lábjegyzet a Franklin-expedíció körüli rejtély megoldásában, hanem épp fordítva, az Erebus és Terror hajók tragédiája volt csupán lábjegyzet John Rae életművében.
Akkor miért is nem kapta meg az őt megillető elismerést a sarki felfedezők körében?
Az Orkney szigetén született, orvosi képzését nemrég befejező John Rae húszévesen lett a Hudson Bay Company, a Kelet-Indiai Társasághoz (East India Company) hasonlóan állam az államban (néha az államon túlnyúlóan) működő, ám kisebb hatalommal és befolyással rendelkező vállalat alkalmazottja. A cég tevékenységének alapja szőrmekereskedelem volt, ebből kifolyólag a kontinens legészakibb részében sorra építették ki állomáshelyeiket és élénk volt nem csak az üzleti, de kulturális kommunikáció is az őslakosokkal. Aki hosszú időt töltött ebben a közegben – Rae több mint két évtizedig volt a vállalat alkalmazottja –, hamar megtanulta értékelni a helyiek tudását. Ugyanakkor magától értetődő volt az is, hogy Rae nem ülhetett csak naphosszat a rendelőjében, valami haszontalansággal töltve az idejét, míg valaki beesik hozzá valami panasszal, mindez a szűkös humán erőforrás elpazarolása lett volna, így a fiatal orvos kivette a részét az adminisztrációs, üzleti jellegű munkából, sőt a fizikai jellegű feladatokból is, s e kettő kombinációjára alapozva folyamatosan lépegetett felfelé a vállalati ranglétrán.
Az egyaránt kiváló fizikai és szellemi képességű fiatalembernek a vállalat végül a feltérképezetlen területek feltérképezésére irányuló expedíciókban vette leginkább hasznát. Hogy a vállalat helyi vezetője mennyire tekintette értékesnek Rae-t és mennyire komolyan vehető lehetőségeket látott benne, mutatja az is, hogy nem egyenesen az ismeretlenbe küldték, hanem egy próbautat is végigcsináltattak vele egy már feltérképezett és állomáshelyekkel is tűzdelt, ám természetesen ennek ellenére még igencsak embert próbáló területen, amely során a gyorsan tanuló Rae egy sor rendkívül hasznos gyakorlati tudásra is szert tett.
Aki kézbe veszi McGoogan könyvét, nagy valószínűséggel a Franklin-expedíció története felől érkezik John Rae életrajzához, és érthető, hogy azt várja, mikor ér össze a két cselekményszál.
A várakozás izgalma – vagy az utólagos tudásból eredő döbbeneté? – akkor fokozódik leginkább, amikor a könyv részletesen ismerteti Rae 1845-47-es expedícióját, ami meglehetősen közel járt az ekkor már több éve jégbe fagyott két brit hajóhoz. Ám Rae csupán amikor visszaért a fő állomáshelyére, szerzett arról tudomást, hogy odahaza kezdenek aggódni, mert nem hallani semmi hírt Franklinékről, és már elkezdtek mentőakciókat szervezni.
Mire azonban a könyv eddig eljut a történetben, az olvasói nézőpont is már valószínűleg sikeresen átbillent Rae, a többi vállalati beosztott és a helyiek perspektívájába. Mivel a felfedező részletes naplót vezetett útjairól, így McGoogan erre alapozva élvezetesen, olvasmányosan vezeti be az olvasót a szárazföld felől induló, csupán az útközben elérhető természeti erőforrásokra (élelem, öltözék, fűtés, közlekedési eszköz, lakóhely, stb) támaszkodó expedíciók világába.
Rae mindig a lehető legkevesebb emberrel és rakománnyal indult útnak, ami azt is jelenti, hogy rendkívül kiváló emberismerettel és vezetői képességekkel kellett rendelkeznie, hogy belekalkulálhassa, extrém helyzetekben kitől mire számíthat. Fontos, hogy mindig volt vele őslakos tolmács és szintén a helyi körülmények között felnőtt vadász is (a kettő nem feltétlenül jelentett két külön személyt), de saját maga is mindig nagy mértékben hozzátette a részét ahhoz, hogy embereinek legyen elég ennivalója. A sors szomorú iróniája, hogy Rae az expedíciói során csupán egyetlen egy embert veszített, ám épp azt a valakit, aki talán az összes beosztottja közül a leghatékonyabb útitárs volt. Csak egyetlen rossz mozdulat kellett, és a vadon begyűjtötte áldozatát.
De mégis, mi a fenét gondolhattak az Admiralitásnál, hogy ha két csatahajóból átalakított expedíciós hajót három évre való konzervekkel és tartós élelmiszerrel felpakolva, a helyi emberekkel való kommunikáció lehetőségével nem is számolva beküldenek erre a vidékre, akkor majd minden úgy megy, ahogyan elgondolják, csak mert csak? Csak mert ők a Brit Gyarmatbirodalom kiválóságai?
De ne legyünk igazságtalanok a pórul járt hajókon tartózkodó tapasztalt sarki felfedező tisztekkel. Hiszen a könyv sem az. Ha máshonnan esetleg nem, az olvasó McGoogan könyvéből is értesülhet néhány apróbb információmorzsán keresztül, hogy amikor John Franklin egy korábbi expedíciója során (amikor kénytelen volt saját csizmájából ételt készíteni), mikor a szárazdföld felől próbált az Átjáróhoz eljutni, hasonló tapasztalatokat kellett hogy gyűjtsön, mint Rae, legfeljebb később rosszul és jóval kevésbé hatékonyan tudta azokat alkalmazni.
A 19. század második felében több mint hatvan mentő-, kereső-, vagy később a tragédiára magyarázatot találni kívánó expedíció indult, ezek közül Rae csupán egyben vett részt még 1850-ben. Hogy ő volt az, aki aztán elsőként tudott tárgyi bizonyítékokat felmutatni arról, hogy a Terror és Erebus legénysége minden valószínűség szerint a legszörnyűbb halált halva veszett oda a Vilmos király sziget környékén, csupán a véletlen műve volt. Csak véletlenül találkozott olyan inuitokkal, akikhez más őslakosok elbeszéléséből eljutott a hír, hogy néhány évvel korábban a szigeten 30-40 fehér ember haldoklott. Csak véletlenül tudott a helyiektől megvenni néhány egyértelműen a hajók valamelyikéről származó tárgyat (egyikbe bele volt gravírozva Franklin neve), és csak véletlenül értesült arról is, hogy ezek a szigeten haldokló szerencsétlenek minden bizonnyal halott társaik húsából is táplálkoztak.
Ahogyan John Franklin 1846 nyarán élete döntése előtt állt, hogy nyugat vagy kelet felé induljon tovább, amikor az olvadással egy kis időre szabad lett az út, úgy druszája, John Rae is élete további részét meghatározó döntés előtt állt, hogy a helyiektől szerzett tudásával rögtön Londonban utazik-e hírt adni, vagy inkább saját emberei életét is kockára téve megteszi még azt a szükséges 12 mérföldes plussz utat, hogy saját szemével is láthassa, amiről az inuitok beszélnek.
Ahogyan Franklin, úgy Rae is rosszul döntött, bár utóbbi nem a saját és társai életével, hanem csak a brit társadalmon belüli megítélésével fizetett érte.
Odahaza ugyanis annyira nem voltak hajlandóak elfogadni a kemény valóságot a lehetséges kannibalizmusról, hogy Franklin özvegyével az élen kíméletlen sajtóhadjáratot indítottak a felfedező ellen. Ennek legékesebb szószólója Charles Dickens volt, aki egy hosszú esszét közölt két részletben az egyik saját lapjában többek között arról, hogy azért nem lehet Rae-nek hinni, mert az inuitoktól szerezte az információját, és hát az ilyen alacsonyabb rendű vadak ugyebár alapjáraton hazug, rosszindulatú kreatúrái a Teremtésnek. Dickens nem volt rasszistább az átlagnál, a brit közvélemény ekkoriban nagyjából ebben az intellektuális pocsolyában tapicskolt: a brit haditengerészet szolgálatában állókról elképzelhetetlen, hogy végső elcsigázottságukban kannibalizmusra fanyalodtak, azok az emberek pedig, akik egész életükben az emberi életre még éppenhogy alkalmas környezeti viszonyok között élnek, így értelemszerűen mások a prioritásai, mint a Londonban az időt pletykálkodással múlató középosztálybeli (és afeletti) lédiknek, szükségszerűen nem lehetnek mások, mint alantas szándékkal élő alacsonyabb rendű lények. Természetes, hogy az egész életében minden embert eleve egyenlőnek tekintő (és köztük csupán aszerint különbséget tévő, hogy kivel mennyire lehet jól együtt dolgozni extrém körülmények között) Rae fegyvertelennek, sőt talán kicsit naívnak is bizonyult a személyét érintő támadásokkal szemben.
McGoogan könyve egyébként nagyon szépen demonstrálja, hogy az északi területeken élő őslakosak is olyan sokfélék mint mi európaiak, vagy bármely más népcsoport a világ bármely részén: vannak, akik nyitottabban az idegenek felé, szívesen kommunkálnak, hajlandóak üzleti és kulturális kapcsolatokat létesíteni, vannak csoportok, akik inkább bezárkóznak, és persze akadnak olyanok is, akik kifejezetten agresszíven reagálnak, ha úgy érzik, idegenek fenyegetik lakóterületüket.
Érdemes még megjegyezni, hogy az inuitok rendszerint kis csoportokban vándoroltak, hiszen életük folyamatosan attól függött, hogy tudnak-e maguknak vadat lőni, így az alacsony létszám volt számukra praktikus. Rae maga is ezt a módszer alkalmazva egész életében, ilyen nehéz körülmények között élve persze nem csak azt tudta, hogy olyan meredek elképzelések, hogy ötven, esetleg száz főnyi inuit szervezetten támadta volna meg a Franklin-expedíció hajóit, csak azért mert ők már csak ilyen vadak, csupán szenzációhajhász rémhírterjesztések, de azzal is tisztában volt, hogy egy százfőnyi európai legénység akkor is éhhalálra van ítélve a Sarkkör környékén, ha esetleg időről-időre találkoznak olyan kisebb inuit csoportokkal, akik szívesen adnak egy kicsit a saját szűkös tartalékaikból.
John Rae elméletei arról, hogy tulajdonképpen mi is történhetett a Franklin-expedícióval, amúgy rendkívül pontosnak bizonyultak. Még annál is pontosabbnak, mint amit Ken McGoogan az először 2002-ben publikált könyve írásakor tudhatott. Kicsit bizarr érzés is olvasni olyan sorokat, hogy a két hajó örökre elveszett, hiszen azóta mindkettőt megtalálták, az Erebust 2014-ben, a Terrort 2016-ban, és mi már tudjuk, hogy Rae azt is rendkívül jól saccolta meg, hol süllyedhettek el a hajók. Akad még egy-két aprócska állítás a könyvben, amit azóta a tudomány cáfolt, de ez velejárója annak, ha valaki a Franklin-exedícióhöz kötődő témáról ír.
Bár lovagi címet soha nem kapott, sem élete során annak elismerését, hogy végül is ő volt az, aki az Átjáró kelet felőli és nyugat felőli megközelítési lehetőségei között az utolsó láncszemenet megtalálta, nem akadályozta Rae-t abban, hogy további expedíciókban vegyen részt. Azon túl, hogy értelemszerűen orvosként jól ismerte saját testét és azt, hogy a kimerítő túrák közben és után odafigyeljen a regenerálódási lehetőségekre is, szerencsés testalkat volt, mert mind izületei, mind szíve is csak közel nyolcvanéves korában kezdett rakoncátlankodni, az egész életen át tartó folyamatos, már-már emberfeletti fizikai megterhelés a hatását éreztetni. Dr John Rae Angliában hunyt el, nyolcvan évesen, agyvérzés következtében.
Ken McGoogan könyvének nem titkolt szándéka, hogy méltó helyére írja bele a történelembe az abból részint személyes okokból (de hát mi más lenne a történelem, mint személyes okokból hozott döntések végeérhetetlen láncolata és egymásba kuszálódása) kimaradt felfedezőt. Kétségtelen, hogy nagyon részletgazdag és olvasmányos ismertetést kapunk arról a világról, amelyben Rae élte életét, és ez segít abban is, hogy mi is inkább szimpatizáljunk vele, mintsem a másik oldallal.
Mindenesetre érdemes a szerző Lady Jane Franklinről szóló monográfiáját is elolvasni, bár kétségtelen, hogy a Rae-monográfiában jól érzékelhető ellenszenv a megfélemlítő energiával férje jó hírneve fennmaradásáért küzdő özvegyről, ha más mértékben is, de abban a könyvben is tetten érhető.